"Képzeld el, hogyaz élet olyan játék, amelyben öt labdával kell zsonglőrködni. A labdáknak nevük is van: mEgunka, család, egészség, barátok és becsület. 

 Aznap este hét óra tájban érkezett a szállodába az utazási iroda egy másik csoportja, ők már hazafelé tartottak egy körutazásból. János, a tapasztalt kolléga kísérte az utazókat, aki azonnal azt javasolta hogy szervezzenek saját kirándulásokat, majd ő segít engedélyt kérni a spanyol partnertől, úgy majd összegyűlik a pénz a hazaútra és talán még marad is – akkor talán majd a főnök is megbékél. Neki is megengedték annak idején amikor rengeteg nyaralót hozott az üdülőtelepekre, talán most is sikerül majd meggyőzni a spanyol főnököt. Az újonnan alakult véd-, és dacszövetség triumvirátusa elfogadta a javaslatot és rögtön szervezkedni kezdett. Miután megszerezték a spanyol partner engedélyét, saját program kidolgozásába kezdtek.

A katalán főváros és a közeli hegyekben lévő kolostor meglátogatása, a kolostorban a híres fiúkórus meghallgatásával egybekötve - egész napos kirándulás saját autóbusszal, saját idegenvezetővel, a kinti iroda által hirdetett árnál alacsonyabb részvételi díjjal, a már ismert kísérő személyzettel.

Hédi és János együtt mentek Lopez Úrhoz tárgyalni. A férfi magas volt, vonzó külsejű, elegáns cégtulajdonos. Kitűnően beszélt angolul és franciául is. Először találkozott Hédivel, de mintha régi ismerőst üdvözölt volna. Gabi, a kolléganője már sokat mesélt neki a lányról, könnyen szót értettek és amint megtudta mi történt szinte azonnal ráállt és engedélyezte a saját kirándulás kiajánlását. Az árban is gyorsan megegyeztek, így mindenki jól járt. Senor Lopez bízott a lányban, tudta hogy Gabi segíteni fog neki, Pétert pedig már régóta ismerte, tudta hogy jó üzletet kötött.

A két sofőr Győző és Gábor segített Hédinek készülni az ismeretlen város felfedezésére.

Mindketten többször jártak már ott, kialakult városnéző menetrendjük volt már, jól ismerték a város idegenek számára furcsa derékszöges elrendezésű utcáit, a híres átlós sugárutat, a Diagonalt, ami mint a város verőere átszeli az egész fővárost, jól ismerték az utat a kolstorhoz is, ráadásul mindenhez volt egy kedves történetük, egy poénjuk, egy rövidebb út amit ismertek, ahol az útikönyvekben nem szereplő csodákat mutathattak az utazóközönségnek.

Hédi hiába készült fel otthon amire csak tudott, ez a helyzet mégiscsak izgalmas volt. Ismeretlen városban, ismeretlen tájakon járt, mégis – Győző segítségével, aki már jól ismerte a várost és a környéket, olyan jól sikerült a kirándulás, hogy az utasok hazaérve hangos tapssal köszönték meg a napot, fel sem tűnt nekik hogy Hédi néha rögtönöz hogy puskázik az előtte fekvő utikönyvből, ami ráadásul franciául írta le a várost, úgy tűnt mintha már sokadszorra járt volna azokon az utcákon. Tökéletes rögtönzéseivel, érdekes történeteivel, kedves stílusával lekötötte az utasok figyelmét.

Holtfáradtan, de megnyugvással fogadta a dícséreteket. Alig volt már ereje, mégis meghívta a kollégáit egy italra – de most nem a szállodasor mögötti “Busz-Bár” volt a meghívás helye, a sarki grillteraszra mentek, Hédi fizette az italt, meg akarta köszönni a segítséget amire nem is számított, ami erőt adott neki. Győző a kedvességével, a figyelmességével megnyugtatta, ha közelítettek egy híres látnivalóhoz, mindig szólt Hédinek, súgta hogy éppen miről kell beszélnie, néha hozzáfűzött valami humoros kiegészítést Hédi ismertetőjéhez, amit a lány szívesen fogadott, akkor legalább pihenhetett néhány pillanatig.

Észrevétlenül úgy kezdtek együtt dolgozni, mintha mindig is a legnagyobb egyetértésben tették volna ezt, lassan fél szavakból is kezdték érteni egymást. Óriásit nőttek egymás szemében Győzővel, a fal ami addig közöttük állt, hirtelen leomlott, helyette az egymásra figyelés telepedett közéjük észrevétlen segítőként a túléléshez.

Hédi külön büszkesége volt, hogy egyedül ő kapott engedélyt Lopez Úrtól saját út szervezésére. János nagy segítségére volt hogy közelebb kerüljön a spanyol férfihoz, ami most mindennél fontosabb volt neki.

Még az első spanyol út előtt, a főnök és a fia megpróbálták összeugrasztani Hédit a most segítségére siető Jánossal. Ők azonban leültek és megbeszélték hogy ennek semmi értelme. Ettől kezdve Hédi és János barátok lettek. Péter akkor nősült újra, Hédi épp akkor kezdte megérezni mit jelent “élni. Az utazási iroda amit Hédi főnöke üzemeltetett, korábban Péteré volt, de őt az úgynevezett barátai félrevezették, megvádolták, csődbe ment, még a hatóságokkal is szembe került, végül mégis újra tudta kezdeni az életét, nem akart már haragot maga körül. Szimpatikus volt neki a fiatal főiskolás lány,  sokat beszélgettek a télen az irodában töltött napok alatt. A férfi jól ismerte már a “vad partot, bár nem beszélt magas szinten  egyetlen idegen nyelvet sem, de jó kapcsolatai voltak. A stílusával, a habitusával mindent el tudott rendezni, az utasok is szerették. Jól kijöttek egymással, a beszélgetésük után, amiről nem tudott más, mintha valami titkos szövetség fűzte volna össze őket.  A Lopez Úrral történt tárgyalás másnapján János hazaindult a csoportjával, Hédi pedig mostmár kicsit nyugodtabban töltötte napjait az üdülőtelepen.

.... 

 A szálloda elé érkeztek, az utasok lassan lepakoltak a buszból. Hédi a recepción kérdezősködött a papírjaival, de a mappáját a buszon hagyta, eközben valaki az utazók közül a Hédi számára fenntartott ülésről ellopta a legfontosabb felszerelését, a főnöke által az utazásra szánt helyben fizetendő költségeket tartalmazó borítékot. Nemrég még autópályadíjat fizetett belőle, nem volt ideje elrejteni a táskájában, a többi mappa mellett. Meg sem fordult a fejében hogy az utasok közül bárkinek is eszébe jutna ilyet tenni, hiszen nem is láthatták hogy hol tartja a pénzt (tehát valaki szándékosan kileste), aki nem volt tájékozott ilyen ügyekben, nem tudhatta hogy mikor, hol és mennyit kell fizetni utazás közben. Hédi naívan bízott mindenkiben, kapott már néhány apró pofont korábban, de azt el sem tudta képzelni hogy ilyen megtörténhet. Éppen elég papírja és dossziéja volt ahhoz, hogy a huszadik mappára már ne tudjon odafigyelni.

De nem volt mit tenni, nem volt idő összeomlani, kétségbeesni vagy gondolkodni. Hédi rezzenéstelen arccal tette a dolgát a recepción akkor is, amikor már tudta élete addigi legkeményebb csatája következik. Türelmetlen és fáradt emberek vették körül, a recepciósok segítségével kiosztották a szobákat, mikor az utolsó szobakulcs is elkelt az utazók között, Hédi már alig állt a lábán. Tudta hogy közölnie kell a kollégáival mi történt, tudta hogy a bejelentése nem fog sikert aratni, hogy joggal fogják gyűlölni, hogy előbb-utóbb a főnökének is meg kell mondania mi történt, hogy aztán majd el kell számolnia vele – és legfőképp, hogy valamiből fedeznie kell a kinn tartózkodás alatt felmerülő költségeket és haza kell juttatnia az utasokat.  

Összeszedte minden megmaradt erejét és őszintén elmondta a két férfinak hogy mi történt. Az egyikük mintha látta volna hogy valaki a buszon megfogta Hédi táskáját, de nem tudja bebizonyítani amit látott. A valószínűsíthető tolvaj, egy fővárosi kolléganő volt, aki állítólag pihenni jött az unokatestvérével, akivel azonban nagyon is közeli viszonyt ápolt. Sophie, a félig görög származású idegenvezetőként dolgozó fiatal hölgy inkább játékszernek tekintette az állítólagos unokatestvért, bár inkább az volt valószínű hogy Hédi főnökével is valami fura viszonyt ápolt, ezért is kaphatott helyet extra-akciós áron az utasok között.

Hédi arra számított hogy a két férfi majd őt hibáztatja, hogy elfordulnak majd tőle, különösen Győző akivel sokáig valami furcsa gyűlölködés volt közöttük, de nem így történt. Mindhárman elgyötörtek, fáradtak és kimerültek voltak, lelkileg és fizikailag egyaránt, mégsem estek egymásnak. Csend telepedett közéjük egy időre.

A kollégák felvitték Hédi csomagjait a szobájába, ami az egyik csoporttaggal volt közös, elhelyezkedtek ők is és elhívták Hédit hogy igyanak egy kávét. A kirándulóbuszban volt vízforraló, ők pedig profi utazókként, fel voltak készülve kávéval, teával, levesporokkal. Valahogyan oldani akarták a feszültséget, gondolkodni akartak a saját közegükben, úgy talán találnak valami magyarázatot - gondolták.

A busz a szállodasor mögött egy nagy üres telken állt, az ablakukból éppen ráláttak, és amúgy is biztonságos környék volt, ráadásul a szomszédos szálloda portása némi fizetségért elvállalta hogy külön figyel a járműre.

A buszban ülve, kávét kortyolgatva kezdtek lassan hangosan gondolkodni, próbáltak megoldást találni. Egyetlen rosszindulatú megjegyzés, vagy rossz szó sem hangzott el közöttük. Az utasok semmit sem vehettek észre, nem tudhatták mi történt, az az egy aki tudta, talán majd elárulja magát a költekezéssel és akkor majd lecsaphatnak rá – gondolták.

Ettől kezdve valami láthatatlan erő kötötte össze őket. Hédi még aznap délután felhívta a főnökét, aki persze ordított vele a telefonban, magára hagyta, Hédinek pedig megoldást kellett találnia a helyzetre, negyven ember nyaralása és hazautazása volt a tét – és az, hogy Hédi utazhat-e még egyáltalán, hogy vissza tudja-e szerezni a bizalmat, el tujda-e majd rendezni ezt a főnökkel valahogyan.

Azt gondolta a szabadság várja majd ezen az úton, ehelyett összeomlott az élete, a reményei, egyetlen perc alatt. A két férfin kívül senkihez sem fordulhatott, csak rájuk és ömnagára számíthatott, de semmi használható ötlet nem jutott eszébe, pedig egyre csak gondolkodott, de beszűkült tudatállapota lehetetlenné is tette hogy józanul gondolkodjon. Menekülni szeretett volna...

Meglepetésként érte és szinte letaglózta, hogy a két férfi azonnal mellé állt, a támogatásuk most mindennél többet jelentett Hédinek. 

 ....

Közeledett az első utazás ideje. Hédi lassan már az államvizsgájára kezdett készülni, most mégis más vette át a tankönyvek helyét. Az első utazás előtt lázasan tanulmányozta a spanyol történelmet, művészetet, útikönyveket vásárolt, amennyit csak tudott, - a világháló akkoriban még gyerekcipőben járt -felkészült és bízott benne hogy minden rendben lesz, szokás szerint majd feltalálja magát minden helyzetben. A nyaralóprogramhoz fakultatív kirándulásokat lehetett választani. Ők, a külföldiek nem szervezhettek ilyet, csak a spanyol üzlettárs indíthatott helyi programokat. Hédinek érkezés után össze kellett írnia ki hová szeretne menni, hajókirándulásra, Delfináriumba, lovagi játékokra, bikaviadalra, a közeli katalán főváros felfedezésére – a jelentkezőktől pedig össze kellett szednie a spanyol partner által kiadott árlista alapján a részvételi díjakat, ezzel pedig el kellett számolnia Lopez Úr irodájában a nyaralóprogram végén. Ezen kívül ellátmányt kapott a főnöktől az autópályadíjakra, tankolásra és egyéb felmerülő költségekre. Ezzel viszont itthon kellett elszámolnia hazaérkezés után.

A főnöke azt ígérte két olyan sofőr megy majd a kirándulóbusszal, akik jól ismerik az utat, az üdülőhelyet – Hédinek emiatt nem kell aggódnia, ők majd segítenek neki, és az ő nyelvtudásával, szervezőkészségével, tapasztalatával, majd elboldogulnak. Kint majd be kell jelentkeznie a partneriroda főnökénél, akinél majd leadhatja a csoportok jelentkezéseit a kint szervezett kirándulásokra, akinek be kell majd fizetnie az utasoktól összeszedett sokezer Pesetát és aki majd segít neki ha gondja támad.

Egy hűvös, sötét májusi hajnalon, a piactér oldalán egy kirándulóbusz várta utasait és Hédit.

Péntek volt, hajnali két óra körül – álmosan, fázósan kereste Hédi a buszt a parkolóban. Már gyülekeztek az utasok és Hédi hirtelen egy ismerős alakot vett észre a csomagtartónál – Győző pakolta a csomagokat. A férfi kifejezetten elegáns volt, sötétzöld nadrág, hófehér tökéletesen vasalt ing, és valami meghatározhatatlan színű nyakkendő tette tökéletessé a megjelenését. Hajnalban, félhomályban is vonzó volt a férfi tengerkék szempárja, és akkor Hédi hirtelen még a szokásosnál is kisebbnek és törékenyebbnek érezte magát mellette. Visszafogott, de elegáns volt ő is, hirtelen zavarba jött attól hogy mindketten, Győző is és ő is, mintha valami csoda folytán úgy érezték, most vonzóvá kell tenni a megjelenésüket. A szakadt farmer után Hédinek szokatlan volt a térdig érő apró fekete szoknyája, a nemrég egy németországi kiránduláson vásárolt vékony kék blúz együttese, ami jól állt Hédi vörösesbarna hajához. Hiába volt az olaszországi bevásárló túrákról származó mogyorószín puha kardigánban, mégis úgy érezte hogy bizonytalan, igazi szürke kisegérnek érezte magát abban a percben. Talán jobban szeretett volna szakadt farmerban ott állni akkor, bár ezt szinte ő maga is elvetette ott akkor, hiszen neki nem Győzőre, hanem az utasokra kell figyelnie, nem is értette miért foglalkozik ezzel.   

Amikor Győző észrevette, észrevétlenül végigfuttatta a tekintetét a lány alakján, akit még sosem látott korábban ilyen elegánsan, talán csak azon a tavaszi vásáron, ahol a gyűlöletnek már nyoma sem volt közöttük. Aztán kapkodva elvette a csomagjait, rámosolygott, segített neki elrendezni a buszon a számára fenntartott helyet, udvarias és figyelmes volt. Az utasok lassan elhelyezkedtek, még aludtak a sötétben, a busz pedig csak falta a kilométereket. Győző váltótársát, csak párszáz kilométerrel később vették fel, Hédi már ismerte őt is, de Győzővel ellentétben, vele sosem voltak gondjai. Már Győzővel sem az volt a gondja ami korábban, már nem taszította őt, inkább zavarban volt ha a férfi ránézett tengerkék szemével, amiben Hédi még számára is észrevétlenül, de egyre többször és egyre mélyebben merült el.

Amint összeállt a csapat, Hédi bemutatkozott, bemutatta a kollégáit, beszélt a hosszú utazásról, megpróbált segíteni az utasoknak hogy minél könnyebben viseljék a másfél napig tartó négy keréken való életet, beszélt a programokról, az üdülőtelepről, a szállodáról, a várható időjárásról, és igyekezett biztosítani az utazközönséget, hogy jól fogják érezni magukat a vad parton, ahogy a partszakaszt nevezték, ahová nyaralni indultak.

Kilométerek, alagutak, határok jöttek – másfél nap elteltével, szombat délelőtt végre megérkeztek az üdülőtelepre. A helyismeret és a figyelem hozzásegítette őket, hogy gond nélkül megtalálják a számukra kijelölt szállodát. A sofőrök a csomagokat pakolták, Hédi igyekezett felmérni a terepet a szállodában, de még nem sejtette mi zajlik a háttérben.

.... 

Emberek között, akiket egymáshoz kötött a végzet, nincs büszkeség.

Márai Sándor

Mert ott már nincs helye hazugságnak, játszmáknak, számításnak.

 "Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg, s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak, előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad, idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad, minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap, gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd, ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed, gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd: A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett."

/Ernest Hemingway/

A tavaszt, egészen a kora nyár megérkezéséig Hédi jegyzetek és tankönyvek társaságában a könyvtárban vagy az íróasztalánál töltötte, teljes magányosságban.

Észrevétlen volt, tette a dolgát, nem tűnt volna fel senkinek ha elnyeli a föld – szürke kisegér volt, mert az akart lenni. Az évfolyamtársai bulizni jártak, szerelmesek voltak – ő a tankönyveivel élt vadházasságban. Úgy nevelték hogy még véletlenül se akarjon diszkóba járni, bulizni a barátaival, nem mintha sok barátja lett volna, de néha neki is járt volna egy kis lazítás. Felnőtt volt már, de még mindig hét lakat alatt őrizték az erkölcseit.

Az érzéseit, a gondolatait azonban már nem tudták felügyelni, Hédi pedig egyre inkább szabad akart lenni.

Arról álmodott hogy utazgat, végre kipiheni magát és önálló életet kezd valahol, de előbb be kell fejeznie a tanulmányait, és ki kell szabadulnia a szülői házból.

Lassan kitavaszodott, aztán hirtelen megérkezett a nyár, Hédi készült a vizsgáira, de többet dolgozott mint amennyi időt az iskolapadban töltött. A tanárai néha már csak a zárthelyi dolgozatokra hívták be, tudták hogy nappal dolgozik, délután tanít, éjjel pedig készül a vizsgákra, hétvégén csoportokat kísér.

Május volt – gyönyörű, szikrázó Május. Mindenki szerelmes volt Hédi körül – csak ő volt magányos. A munka volt az élete – a családja elől menekült, csak hogy szabad lehessen, inkább éjjel-nappal lekötötte magát. Sem kedve, sem ideje, sem energiája nem volt önmagával tőrödni, szakadt diáklányként jobban érezte magát – farmerben, tornacipőben futva élete egyik helyszínéről a másikra, a villamoson is a jegyzeteibe merülve.

A tanulmányai fontosabbak voltak holmi bulinál, kihívó ruhadaraboknál, kozmetikumoknál.

A nővére Ági, már tizenhat évesen teniszklubba járt, ám ideje nagy részét nem a tenisszel, hanem a teniszpartner doktor urakkal töltötte, kisszoknyában, kivágott pólóban, kifestve, kiöltözve. Semmit sem tudott kezdeni az életével, nem jutott be az egyetemre, nem beszélt nyelveket, csak rajta múlt hogy sikertelen maradt az életben. Mindent megkapott amit Hédinek tiltottak, mindent megtehetett amit Hédinek nem volt szabad.

Mégis féltékeny volt a húgára, az utazásokra, a keresetére – épp csak azt nem látta hogy Hédi álruhája alatt egy magányos lány rejtőzik aki Más akar lenni mint Ő, mindegy milyen, csak ne úgy, ne azt és ne azzal tegye ahogy a nővére.

Május elején a főnök felajánlotta Hédinek hogy megbízza egész nyárra a spanyol kirándulásokkal, hiszen tud angolul, franciául – nem lehet gond hogy épp spanyolul nem beszél, hiszen a katalán főváros környékén amúgy is mindenki beszéli a szomszédos ország nyelvét. A főnök tudta hogy Hédi ügyes és meg tudja oldani a feladatot, bá rmég sosem járt korábban Spanyolországban, mintha megérezte volna hogy a lány szabadulni akar valahonnan. Azt tudta már, hogy bármilyen helyzetben feltalálja magát, bár ő ebből csak hasznot akart húzni, a saját üzlete volt a fontos, mit sem törődött Hédivel, aki persze boldogan vállalta a feladatot, kevesebb fizetésért is, csak szabad lehessen.

A tengerparti szállodákat a kinti partner valamiféle sorsolásos rendszerben osztotta szét a csoportok között, nem választhattak, mindig az utazás előtt pár nappal tudták meg melyik szálloda lesz az övék és melyik üdülőfaluban, csak annyit tudtak, hogy általánosságban mire számíthatnak. Persze a holland, a német és az angol turisták valahogy mindig tengerparti szállást kaptak, a legjobb, legszebb helyeken, a magyar, a lengyel és az orosz csoportok osztoztak a maradékon, bár még így is sokszor voltak igazán szerencsések egy-egy kiemelkedő színvonalú szállodában elhelyezést nyerve.

A partner irodájában Hédi számára egy fiatal ügyintézőt jelöltek ki kapcsolattartónak, akivel még az első találkozás előtt telefonon már barátságot kötöttek. Gabi, a spanyol lány kedves és barátságos volt, Hédi minden kérdésére választ adott, segített tájékozódni, és megígérte, hogy mindenben segíteni fog az üdülőtelepen. Gabi már régóta dolgozott Lopez Úrral a sorsolásos szállodarendszeren, jól végezte a munkáját, mindenki dícsérte és szerette. Közvetlen volt és kedves, úgy üdvözölte Hédit már az első telefonbeszélgetés alkalmával, mintha száz éve ismernék egymást. Ez biztonságot adott Hédinek, és Jánostól is azt hallotta hogy Gabi és a főnöke nagyon barátságosak és segítőkészek.

..... 

Az ember olyan fiatal, vagy öreg, amilyennek érzi magát. És ha megjön az óhajtott jó, megkésve, nehézkesen, akkor mindazzal a kicsinyes, zavaró, bosszantó kísérettel jön, a valóság minden sarával, amivel a képzelet nem számolt, és ami az embert ingerli.

Thomas Mann

  ...

A tél hosszú volt és hideg. Hédi az irodában és a könyvtárban töltötte a napjait Jánossal felváltva tartottak ügyeletet az üzletben. János, a volt üzlettulajdonos, csak így tudott kapcsolatban maradni az idegenforgalommal. Kedvelték egymást, érdekes beszélgetéseket folytattak, jól tudtak együtt dolgozni. A férfit azonban valamiért kikezdte a főnök, pedig jó szakember volt, évekig saját üzletet vezetett, de összefogtak ellene és tönkretették. A spanyol tengerparti nyaralások specialistája volt, mindenki kedvelte az útjait, végül, miután elvesztette a saját cégét, sőt csalás miatt – amit persze nem ő követett el – perbe fogták és elítélték, szóval miután újra felépítette az életét, azzal kellett beérnie, hogy más cégében dolgozik, de így legalább utazhatott, utasokkal foglalkozhatott, amit mindig is a legjobban szeretett.

Következő tavasszal a főnök úgy döntött,  részt vesznek a szokásos, utazásokat reklámozó kiállításon, Hédit bízta meg hogy képviselje az irodát.

Hédi már kora reggel kiállítási standot rendezgetett, színes prospektusokat cipelt, majd elrendezte őket a kiállítópulton, csokrot kötött az asztalra, süteményt és üdítőt vásárolt a vendégeknek, ezek után pedig igyekezett vendégvárásra alkalmas külsőt varázsolni magára. Egy finom fehér blúz, egy elegáns fekete szoknya, a haját összefogta és mire megérkeztek a vendégek, a legkedvesebb mosolyával fogadta őket. A kiállításon egész délelőtt óriási tömeg volt, a vendégek mindenre kíváncsiak voltak, Hédi pedig csak sorolta a tudnivalókat a szállodákról, az utazásokról, a városokról, a kirándulóbuszokról. Egy fél falatnyi szendvicsre sem jutott ideje, dél körül már szinte szédelgett a fáradtságtól. Kimerítő volt a vendégfogadás, a sok kérdés, a kíváncsiskodó tömeg, pedig Hédi szeretett emberekkel foglalkozni, szeretett az utazási irodában dolgozni. A fizetése szerény kiegészítés volt az ösztöndíjához. Akkor még főiskolás volt, de délutánonként dolgozott, tanított – önállóan akart boldogulni amennyire csak lehetséges.

A szüleinél lakott még, a nagyszülőkkel körülvéve. Szigorú nevelést kapott, szinte minden percéről be kellett számolnia, ezért is kezdett el dolgozni, utazni – végre kiszabadult az aranykalitkából. Mindene megvolt ami kellett, de mindenért meg kellett dolgoznia. Neki csak tanulni volt szabad, semmi mást. Nem ismerte a szórakozást, sosem engedték hogy megismerje. A diákszerelem is elkerülte, helyette neki különórára kellett mennie, a fiú pedig, akinek felkeltette a figyelmét, a barátnőjét kezdte kísérgetni, mert ő sosem tudott vele találkozni délután az órák után, pedig többször is megpróbálta Hédit elhívni sétálni,de őt sosem engedték el fél órára sem. Egyedül maradt a tankönyveivel és a különóráival, senki sem figyelt fel rá, csak a tanulmányi versenyeken, csak ha hibátlanul teljesített, akkor ismerték el, ő pedig közben szürke kisegérré változott. Semmi feltünőt nem szeretett viselni, a fekete-fehér konvencionális kettőse tökéletesen megfelelt számára, pont mint egy vizsgán, ahol teljesítenie kell. Most is azt várták tőle, minél több programfüzetet oszt ki a látogatók között, annál többen jelentkeznek majd az utazásokra, minél több látogatót sikerül meggyőznie az információival, annál jobb mérleggel, a helyszínen befizetett előleg-hegyekkel zárhatja a napot. Fontos volt neki hogy jól sikerüljön ez a nap, és bármennyire is kimerítő volt a kíváncsiskodók minden kérdésére válaszolni, Hédi mégis élvezte ezt a munkát. Kedves volt, mosolygott és igyekezett minden kérdésre részletekbe menő és alapos választ adni.

A főiskolán, az utazások során, furcsa emberekkel hozta össze a sors, olyan világba csöppent, ami idegen volt számára, ahová őt eddig még véletlenül sem engedték volna be, a széltől is óvták, nehogy mást akarjon mint amit elvártak tőle. Ám Hédi jól és egyre jobban érezte magát abban a világban. Utazott, szabadon döntött a napjairól. Önállóan gazdálkodott az idejével, a keresetével, a gondolataival, az energiáival.

A főnöke nem volt túlságosan barátságos, de Hédi még vele is megtalálta a közös hangot. Tulajdonképpen egyetlen olyan kollégát kapott ajándékba a sorstól aki taszította őt. A faragatlan, ámde nagyon is vonzó külsejű, Hédinél körülbelül tíz évvel idősebb férfit, aki tudomást sem vett róla. Talán valahol legbelül még gyűlölték is egymást – bár egyikük sem tudta volna megfejteni miért éreznek így. Már rég nem találkoztak, régen nem voltak közös utazáson, de úgy tűnt egyikük sem felejtette el a másikat, mert eddig bármikor újra találkoztak, valahogy mindig ugyanaz a furcsa taszítás volt közöttük. Már nem is tűnt fel nekik ha a másik ott van, már megszokták hogy nem beszélnek egymással, csak ha nagyon muszáj, Hédi megtalálta a helyét a férfi kollégák között. Kellemetlen volt ugyan hogy Győzővel nem értett szót sehogyan sem, de volt épp elég tennivalója, már nem is figyelt erre.

Dél volt, Hédi szinte már szédelgett a forró, levegőtlen szállodai aulában a sok prospektus árnyékában. A vendégek hirtelen elfogytak a teremből, aztán Hédi főnöke is eltűnt a színről. Úgy fél óra múlva lassan sokasodni kezdett a tömeg a teremben. Fényképezőgépek villogtak, újságírók kérdezgették Hédi főnökét és más irodák vezetőit is, dícsérték amit a szálloda parkolójában láttak és ki is próbálhattak. Hédit a főnöke elfelejtette tájékoztatni hogy időközben odarendelt egy kirándulóbuszt, és meghívta egy gyors városnéző túrára az újságírókat Hédi egyik kolléganőjével, hogy láthassák, amiről ő azt gondolta hogy minden luxussal felszerelt, ám a külcsín alatt kétes műszaki állapotú – Törökországban összeszerelt járművet. Furcsállotta hogy sem a kolléganője, sem sem senki más nem jött fel hozzá beköszönni, hiszen minden kollégájával jó viszonyban volt, egy valakit kivéve.

Hédi már nem is figyelt az újonnan a terembe lépőkre, tette a dolgát, bár már a sarki tejivó óriáspogácsáiról álmodott. Hirtelen ismerős hangra lett figyelmes. Meglepetten nézett a korábban durva és ellenséges férfira aki ezúttal kedvesen, udvariasan szólt hozzá, mintha érdeklődő vendég lenne. Egy kilencévesforma kisfiút vezetett kézenfogva. A korábbiaktól eltérően Hédi és Győző – a faragatlan ámde annál vonzóbb kolléga – kedélyesen beszélgettek, sőt nevetgéltek. Győző bemutatta a kisfiát Győző Juniort.. A kisfiával az oldalán, egészen más volt – megszelídült, mintha emberré változott volna. Megkérte Hédit hogy két percre vigyázzon Győző Juniorra  mert neki el kell intéznie valamit, de mindjárt visszajön. A lánynak egyáltalán nem volt ellenére a hirtelen jött feladat, Junior okos kisfiú volt, és  jól esett neki a “fiatal társaság.

Hédi jól érezte magát Juniorral – beszélgettek, a pulton fekvő hatalmas térképet böngészték, Hédi megmutatta Juniornak hogy merre járt már, Junior pedig egy kilencéves tájékozottságával ismertette Hédinek hogy ő hová szeretne elutazni és ott mit szeretne megnézni, persze leginkább csak azokat a helyeket ismertette, ahol már Hédi is járt, épp Junior papájával.. A kisfiú épp azt mesélte hogy ő csak a papájával fog majd utazni, mert akkor biztosan nem tévednek el, mert az ő papája már nagyon régen vezet kirándulóbuszokat és minden utat ismer, és bármi baja is legyen annak a busznak, mindent meg tud szerelni. A kis Győző szeme büszkén csillogott amikor az édesapjáról beszélt Hédinek. Ekkorra visszaért a terembe a büszke apa, az idősebb Győző, kezében egy kávéval és egy óriáspogácsával.

 – Biztosan éhes és fáradt vagy már, gondoltam jól esne egy kis frissítő, a főnökre úgysem számíthatsz, ő csak magára gondol. Egyél nyugodtan, addig majd Juniorral átvesszük a helyed.

Hédi levegőt sem kapott, nem tért magához a meglepetéstől, de már annyira elfáradt, hogy képtelen volt visszautasítani a hirtelen felbukkant csodát. Megköszönte a pogácsát és elvonult a stand mögé. Néhány perc múlva már újra a kiállítópultnál állt, zavartan megköszönte a meglepetés-gyorsebédet. Zavarában csak mosolygott, igazgatta kissé szétzilálódott haját, igyekezett nem észrevenni hogy a férfi őt bámulja. Ismeretlen érzés volt, főleg Mr Faragatlan korábbi viselkedését alapul véve. Talán egy percre el is mélyedtek egymás szemében – de akkor vége lett a varázslatnak – megjelent a főnök, így ifjú és idősebb Győző távozásra kényszerült. Illedelmesen elköszöntek egymástól, a ‘férfiak távoztak, Hédi magára maradt a színes katalógusok, térképek, akciós plakátok társaságában és igyekezett rendezni a gondolatait.

Aznap már nem találkozott Győzővel. Mire vége lett a kiállításnak Győző már elhagyta a busszal a szálloda előtti parkolót, a főnök korán hazaindult, hazaküldte a buszt is, Hédi magára maradt, lebontotta a kiállítópultot, lecipelte a megmaradt katalógusokat és a felszerelést a földszinten lévő raktárba. Hullafáradtan hazament, megpróbált válaszolni az otthoniak százezer kérdésére, de közben egyfolytában a csodára gondolt ami aznap vele és Győzővel történt. Nem értette, csak érezte hogy valami megváltozott - már nem gyűlöli Mr Faragatlant.

 ...

 Életről, szerelmekről, csodákról, magaslatokról és mélységekről

A szereplők kitalált karakterek – csak a szerelem volt igaz... 

- Látlak még ? – kérdezte a lány miközben a férfi átölelte.

- Szeretlek – válaszolta a férfi. Még sokáig maradtak így, egymást ölelve. Tudták hogy ez a vég kezdete.

A lány szinte gyerek volt még, legalábbis lélekben - a férfinak már családja volt. Véletlenek sorozata kötötte össze őket már egy ideje, nem akartak bántani senkit, nem gondolkodtak, csak összesodródtak valahogyan. A lány soha nem érzett még így, talán a férfi sem.

Egy hűvös hajnalon, a piactér oldalán találkoztak először, a kollégák gyorsan bemutatták őket egymásnak, de mintha nem is vettek volna tudomást a másikról valamiért.

A lány kirándulócsoportokat kísért idegen országokban, idegen városokban, a férfi a kirándulóbuszt vezette. A férfi számára érdektelen volt a jelentéktelen főiskolás lány, egy volt a sok közül. Faragatlanul viselkedett vele, szinte hozzá sem szólt az utazások alatt. Mindketten tették a dolgukat, nem figyeltek a másikra, csak a legszükségesebb esetben váltottak pár szót.

A kirándulóbusz hangos volt, hosszú volt az út és hosszú volt a nagyvárosban töltött nap. Az érkezés napján Hédi nyakába vette a várost a csoporttal, tette a dolgát, addig sem kellett a saját gondjaival foglalkoznia. Eltelt a nap, a csoport fáradtan, de elégedetten, újonnan vásárolt olcsó kincseivel visszatért a kirándulóbuszba, hogy aztán az odaút hangzavarát az álmos csend váltsa fel.

Ültek egymás mellett majd kétezer kilométert, nem beszéltek, nem figyeltek egymásra. Csak a két sofőr beszélgetett, Hédi néha végigsétált az utasok között, váltott velük néhány szót, négy óránként a megállókban kinyújtóztatta lábait, aztán aludt tovább a számára fenntartott két ülésen. Kicsire össze tudta húzni magát kényelmes farmerében, puha pulóverében. Gyakorlott volt már a mozgó buszon alvásban, a két férfi sem érdekelte. Tudta, biztonságban van ha ők vezetnek, tudta hogy nem tévednek el, jól ismerik már az utat mindketten. Gábort, Győző váltótársát kifejezetten kedvelte, vele jól el  tudott beszélgetni, közösen kávéztak az egésszégügyi szünetekben, határokon, ha várni kellett, ha a vámosokkal kellett egyezkedni, akkor is Gábor segített neki. Győző sosem csatlakozott a beszélgetésükhöz., mindig távol maradt a közös kávészünetekről, ha netán csatlakozott, akkor sosem szólt Hédihez, a legszükségesebb kérdéseket tette csak fel és a lehető legrövidebb, személytelen válaszokat adta Hédi kérdéseire.

Hazaérve szinte szótlanul váltak el, Hédi és Győző, alias Mr. Faragatlan. Néhány hét múlva újra együtt indultak útnak, ugyanoda, ugyanazzal a kirándulóbusszal. Utaztak, várost néztek, kifáradtak, hazaérve talán már el sem búcsúztak egymástól, az már túl közeli viszony lett volna. Kerülték egymást valamiért, valami furcsa taszítás volt közöttük, bár egyikük sem tudta volna megmagyarázni miért.

Sokáig nem dolgoztak együtt, megjött a tél és Hédit az irodába szegezte a zord idő, a kirándulóbuszok nem túl jó műszaki állapotukra hivatkozással aludtak a tulajok házának udvarán. Legfeljebb néha egy-egy amolyan bevásárló csoporttal indultak útnak Olaszországba, bőrkabátokért, harisnyákért, edényekért, aranyláncokért. Hédi mindig elkísérte ezeket a kirándulásokat, aludt, pihent, sétált Trieszt utcáin, az erődben a kikötő felett, sétált a piacon a kikötőnél a kis csatorna partján -  így legalább péntek délutántól vasárnap reggelig megint “élt”egy kicsit. Bár, mivel akkoriban még vámot kellett fizetni a határon ha a tiszteknek úgy tetszett, sokszor akadt gondja az utazókkal, a vámosokkal, Hédi mégis szerette ezeket a hétvégéket. Nem a fizetése vonzotta ezekre a túrákra, ott szabad volt, erős és elfelejthette a gondjait. Győzővel nem találkozott ezeken a hétvégéken, a férfi csak hosszabb utakat vállalt, a bevásárló turizmus nem az ő műfaja volt, a kollégák mondták Hédinek, hogy Győző amennyit csak lehet, a kisfiával foglalkozik, ő a mindene, ő jár vele orvoshoz, ő kíséri iskolába, ő tanul vele. A feleségéről sosem beszél, mindig csak a kisfiáról. Hédit nem különösebben érdekelte amit hallott, számára Mr Faragatlan  idegen maradt.

Hédi akkor vélt némi emberséget felfedezni Mr Faragatlanban, amikor feltűnt neki hogy az egyik kollégájukkal, Erikkel valami furcsa, szoros és igen bensőséges barátság köti össze. Űgy tűnt, már régóta ismerik és támogatják egymást. Hédi is jóban volt Erikkel, az idősödő, nagycsaládos férfival aki remekül értett az emberekhez és a hirtelen jött műszaki hibákhoz. Hédi és Erik sokat beszélgettek, sokszor töltötték együtt a hétvégét a bevásárlóturizmusnak köszönhetően. Ők jól megértették egymást, és úgy látszott, Győző és Erik ugyanilyen jó barátságban vannak. Furcsa volt Hédinek, hogy minden kollégájával jól megértették egymást, nevetgéltek, ugratták egymást, valahogy mindenki befogadta őt a férfitársaságba, egyedül Győző tartotta a távolságot valamiért.

folyt.köv. hamarosan...

 Emlékek vagy a képzelet játéka....hamarosan Naplókönyv - novella folytatásokban

Ma új élet veszi kezdetét

Új város, új lakás

Új munka, új emberek

Három és fél év 

Legtöbbször méltatlan

Munkakeresés után végre...

Még ha áldozatokkal jár is

Megéri

Mert mindig megéri

Mert a siker nem a nyulaké

Hanem a bátraké

Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszer megbánd...Hidd, hogy minden valamilyen okból történik. Amikor új esély adódik két kézzel kapj érte. Ha ez gyökeresen megváltoztatja az életed ne ellenkezz.

Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni.

Hat őrült nap 

Két utazó

Kilométerek

Égen-földön

Közúton - Vasúton

Párizs - Lyon - Nimes - Carcassonne - Párizs

Szállodáról szállodára jártak

Üzletfelekkel vitáztak

Engedményeket vártak

és kaptak...

Sajtszállítmányt vadásztak, finom bort kóstolgattak

Gépvásárban nézelődtek, 

Autópályán fényképeket gyűjtögettek

A metróban bőröndökkel lépcsőztek

Tavaszt vártak ám helyette hideget hoztak

 Egymástól távol tízszer hosszabb, mint együtt.

Erich Maria Remarque

Pálffy Julianna: Tegnap,ma,holnap... 


Szeretném meglopni a holnapot.
Percnyi bizonyosságot csennék
csak türelmetlen magamnak,
fehér botként mint a vaknak –
támaszul.

Oravecz Imre 

Emlékeztető

 Messze jársz, távol jársz

Mégis
Hallak
Látlak
Tudlak
Érezlek
S nem tudok Tőled elég távol lenni ahhoz
Hogy idegen légy.

.....

(Tasnádi Bernadett: Érzés)

 "ne a lassú haladástól félj, hanem a megállástól"

(kínai szólás)

  "Álmod úgy valósul meg, ha apránként építesz.

Ne tégy sokat, de azt jól, öröm lesz a bére. Életedért szabadon szánj időt a szépre, kőre követ nap mint nap, titkod lassan érik. Így növekszel nap mint nap..." 

Kinyitjuk a könyvet.

A lapok üresek.

Magunk írjuk a sorokat.

A könyv címe: Lehetőség

és az első fejezete: Újév.

(Edith L. Pierce) 

BOLDOG, BÉKÉS, EGÉSZSÉGES,

LEHETŐSÉGEKKEL, FIGYELEMMEL, TÜRELEMMEL TELI ÚJ ESZTENDŐT 

KÍVÁNOK MINDENKINEK !

 “Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz.”

(Richard Bac)

Figyelj arra, amit a világ rajzol! Nézd, milyen gondosan rajzolja! Mennyi gyöngédséggel, milyen aprólékosan, hóból, jégből és hidegből, a legnemesebb anyagokból alkotja kis művét, oly választékosan és figyelmesen, mint a japán művészek, akik már csak a lényegeset akarják elmondani, a varázslatos formát mutatják, az összhangot és a céltudatos részletet!

Nézd a jégvirágot az ablakon, s tanulj alázatot és ernyedetlen készséget a világról, mert nem is végezheted dolgodat, feladatodat eléggé figyelmesen és aprólékosan, nem is szállhatsz le eléggé mélyen lelkedben és a világban, nem is válogathatsz eléggé aggályosan a lehetőségek között. Nézd a jégvirágot, melyben nincs semmi "célszerű", mint a természet anyagi alkotásaiban, s mégis, mennyi képzelőerő, a vonalaknak és a szerkezetnek milyen tökéletes összjátéka leheli ezt a kis remekművet ablakodra! Nézd a jégvirágot, és szállj magadba.

 (Márai Sándor)

III. Sándor híd - Párizs

A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.

Albert Camus

 Ahelyett hogy kívül akarsz csillogni,

Ady Endre: Karácsonyi rege

 Mindenkit, aki uralkodni akar másokon, el kéne törölni a föld színéről.

 Jules Verne

Ne ezen az egy napon szeress,

de ha az év egyetlen napján sem tudsz szeretni

akkor se vájkálj mások életében

Nézz szét inkább önmagadban...

Ki vagy te, hogy bíráld az életet amit élek? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, nem is azért élek, hogy azzá váljak. De mielőtt mutogatni kezdenél, győződj meg arról, hogy a Te kezeid teljesen tiszták..

 "Az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó melegség minősíti. 

 Ha nem kívánunk nagyon sokat: minden ajándék.

 Nekem rejtvény vagy, amit nem tudok megfejteni,

Nekem egy vers vagy, amit nem fogok elfelejteni,
Nekem egy ajándék vagy, amit nem tudok kibontani,
Nekem te vagy az egyetlen szó, amit nem tudok kimondani.

Mert már nem mondhatom ki

Féltelek, óvlak és védelek

Annyira hogy inkább hallgatok

Mert gondot, bajt Neked mégsem okozhatok

Talán ismeretlen ismerősként jöttél velem szemben

egy tavaszi reggelen

Talán most is figyelsz titokban ahogy régen

Hisz mindig visszatalálsz hozzám 

Örök rejtély maradsz Nekem

Rejtvény amit csak Veled 

fejthetnék meg

Mégsem szólunk, nem kérdezünk - félünk

Nem beszélünk - a csend őrzi a köteléket

A csend többet mond minden szónál

Inkább ne mondj semmit, hallgass

Majd egyszer ha a szemek beszélnek

Megszakad a csend

Életre kelnek a mondatok

Mozdulnak a kezek

Ölelnek majd a karok

Ajándék pillanatok

 Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán.

Johann Wolfgang von Goethe

 A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével,

akit vagy amit szeretünk.”

(Erich Fromm)

 Ha veszel, megtelik a kezed. Ha adsz, megtelik a szíved.

Margarete Seemann

 “A kedves szavak nem kerülnek sokba… Mégis sokat érnek.”

(Blaise Pascal)

 Szeretni annyi, mint feledni és elengedni.

Tatiosz

A negyedik gyertya, az aranyvasárnap jelszava a szeretet. 

Szeretsz? Szeretnek ? 

Mondtad már valakinek őszintén hogy szeretlek ?

Valóban úgy érezted ? 

Szerettél már    valakit jobban    mint saját agadat ?

Szerettél már úgy hogy szinte fájt ? 

Szerettél már fenntartások, vagy feltételek nélkül, szabadon, amikor nem nézted sem a múltat sem a jövőt, egyszerűen csak elfogadtad ami jött ? 

Ha szeretsz az birtoklást jelent ? Vagy elengedést ? 

Történt már veled hogy elengedtél valakit, de visszajött hozzád ? 

Hogy annyira szeretted a másikat, hogy bár nem volt már veled, az is boldoggá tett, ha tudtad hogy ő boldog valahol, valakivel ? 

Szerettél már valakit annak ellenére is hogy milyen ? 

Sétáltál már esőben kézen fogva azzal akit szeretsz ? 

Őrizd a szeretet pillanatait !

Az év minden napján figyelj azokra akiket szeretsz

 Az otthon nem az, ahol laksz, hanem ahol megértenek.

(Christian Morgenstern)

 Minden csoda alapja a szeretet.

Müller Péter

 Paulo Coelho:

Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.

Aki a legkedvesebb.
Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet: a szabadság jegyében áll.
Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér - ez a lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.
Úgy hívják: szabadság.
Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd. Nincs benne színjáték.

Nincs hazugság.
Nincs idő sem - mert ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem - s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem.

Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét...

(Müller Péter)

 Szeretni valakit az több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret.

Erich Fromm

 A szeretet lényege az együtt. A veled. A velünk.

Müller Péter

 Ha szeretsz valakit vagy valamit, akkor engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd.

(Adam J. Jackson)