A szálloda elé érkeztek, az utasok lassan lepakoltak a buszból. Hédi a recepción kérdezősködött a papírjaival, de a mappáját a buszon hagyta, eközben valaki az utazók közül a Hédi számára fenntartott ülésről ellopta a legfontosabb felszerelését, a főnöke által az utazásra szánt helyben fizetendő költségeket tartalmazó borítékot. Nemrég még autópályadíjat fizetett belőle, nem volt ideje elrejteni a táskájában, a többi mappa mellett. Meg sem fordult a fejében hogy az utasok közül bárkinek is eszébe jutna ilyet tenni, hiszen nem is láthatták hogy hol tartja a pénzt (tehát valaki szándékosan kileste), aki nem volt tájékozott ilyen ügyekben, nem tudhatta hogy mikor, hol és mennyit kell fizetni utazás közben. Hédi naívan bízott mindenkiben, kapott már néhány apró pofont korábban, de azt el sem tudta képzelni hogy ilyen megtörténhet. Éppen elég papírja és dossziéja volt ahhoz, hogy a huszadik mappára már ne tudjon odafigyelni.
De nem volt mit tenni, nem volt idő összeomlani, kétségbeesni vagy gondolkodni. Hédi rezzenéstelen arccal tette a dolgát a recepción akkor is, amikor már tudta élete addigi legkeményebb csatája következik. Türelmetlen és fáradt emberek vették körül, a recepciósok segítségével kiosztották a szobákat, mikor az utolsó szobakulcs is elkelt az utazók között, Hédi már alig állt a lábán. Tudta hogy közölnie kell a kollégáival mi történt, tudta hogy a bejelentése nem fog sikert aratni, hogy joggal fogják gyűlölni, hogy előbb-utóbb a főnökének is meg kell mondania mi történt, hogy aztán majd el kell számolnia vele – és legfőképp, hogy valamiből fedeznie kell a kinn tartózkodás alatt felmerülő költségeket és haza kell juttatnia az utasokat.
Összeszedte minden megmaradt erejét és őszintén elmondta a két férfinak hogy mi történt. Az egyikük mintha látta volna hogy valaki a buszon megfogta Hédi táskáját, de nem tudja bebizonyítani amit látott. A valószínűsíthető tolvaj, egy fővárosi kolléganő volt, aki állítólag pihenni jött az unokatestvérével, akivel azonban nagyon is közeli viszonyt ápolt. Sophie, a félig görög származású idegenvezetőként dolgozó fiatal hölgy inkább játékszernek tekintette az állítólagos unokatestvért, bár inkább az volt valószínű hogy Hédi főnökével is valami fura viszonyt ápolt, ezért is kaphatott helyet extra-akciós áron az utasok között.
Hédi arra számított hogy a két férfi majd őt hibáztatja, hogy elfordulnak majd tőle, különösen Győző akivel sokáig valami furcsa gyűlölködés volt közöttük, de nem így történt. Mindhárman elgyötörtek, fáradtak és kimerültek voltak, lelkileg és fizikailag egyaránt, mégsem estek egymásnak. Csend telepedett közéjük egy időre.
A kollégák felvitték Hédi csomagjait a szobájába, ami az egyik csoporttaggal volt közös, elhelyezkedtek ők is és elhívták Hédit hogy igyanak egy kávét. A kirándulóbuszban volt vízforraló, ők pedig profi utazókként, fel voltak készülve kávéval, teával, levesporokkal. Valahogyan oldani akarták a feszültséget, gondolkodni akartak a saját közegükben, úgy talán találnak valami magyarázatot - gondolták.
A busz a szállodasor mögött egy nagy üres telken állt, az ablakukból éppen ráláttak, és amúgy is biztonságos környék volt, ráadásul a szomszédos szálloda portása némi fizetségért elvállalta hogy külön figyel a járműre.
A buszban ülve, kávét kortyolgatva kezdtek lassan hangosan gondolkodni, próbáltak megoldást találni. Egyetlen rosszindulatú megjegyzés, vagy rossz szó sem hangzott el közöttük. Az utasok semmit sem vehettek észre, nem tudhatták mi történt, az az egy aki tudta, talán majd elárulja magát a költekezéssel és akkor majd lecsaphatnak rá – gondolták.
Ettől kezdve valami láthatatlan erő kötötte össze őket. Hédi még aznap délután felhívta a főnökét, aki persze ordított vele a telefonban, magára hagyta, Hédinek pedig megoldást kellett találnia a helyzetre, negyven ember nyaralása és hazautazása volt a tét – és az, hogy Hédi utazhat-e még egyáltalán, hogy vissza tudja-e szerezni a bizalmat, el tujda-e majd rendezni ezt a főnökkel valahogyan.
Azt gondolta a szabadság várja majd ezen az úton, ehelyett összeomlott az élete, a reményei, egyetlen perc alatt. A két férfin kívül senkihez sem fordulhatott, csak rájuk és ömnagára számíthatott, de semmi használható ötlet nem jutott eszébe, pedig egyre csak gondolkodott, de beszűkült tudatállapota lehetetlenné is tette hogy józanul gondolkodjon. Menekülni szeretett volna...
Meglepetésként érte és szinte letaglózta, hogy a két férfi azonnal mellé állt, a támogatásuk most mindennél többet jelentett Hédinek.
