.....
Néhány nap múlva Győző egy padon ülve mesélte neki hogy két családtagja találkozóra hívta őt. Arra kérték, hogy váljon el, vegye el őt és ne törődjön semmivel, majd ők felnevelik a kisfiát, mert Hédi erre úgysem lenne képes. Győző ennyit mondott Hédinek és hogy nem akarja őt elveszíteni, az nagyon fájna neki. Csak némán ölelték egymást ott a padon aznap délután. Már sötétedett mikor Győző hazaindult, de előtte hazavitte Hédit, de most még a szokásosnál is nehezebben búcsúzott.
Hédi akkor látta őt utoljára. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Hédi minden nap várta a férfit, ismerte a kocsiját, minden nap, mindenhol őt várta, AZT a kocsit leste az utcákon, de Győző nem jött többé.
Az első néhány napban Hédi attól felt, történt vele valami, aztán lassan kezdte megérteni mi az igazság. Tudta hogy semmit sem tehet. Nem keresheti a férfit, nem okozhat több fájdalmat, bajt neki, és önmagának sem. Nem kereshette, mert úgy érezte nincs joga hozzá.
Mit is mondhatna neki ? Hiszen semmit sem ígértek egymásnak, amit átéltek együtt, csak sodorta őket, elfogadták amit az élet kínált és nem gondolkodtak. De most hosszú és fájdalmas volt minden nap és minden éjszaka. Hédi minden fehér autóra felfigyelt a környéken, lassan már hangról ismerte őket. Ha valaki kedvesen szólt hozzá, pillanatokon múlott hogy nem tört ki zokogásban. A családdal nem sokat beszélt, nem tudta mit mondhatna, azt sem tudta mit kérdezne, bár a válaszoktól már előre rettegett, így hát inkább elvonult a könyvei közé. Félt hogy olyasmit követett el amivel bajba sodorta a férfit akit szeretett, félt hogy soha többé nem fogja azt a boldogságot érezni, amit Győzőtől kapott. Fájt minden szó, minden mozdulat, minden céltalan reggel. Lassan figyelni kezdett magára, tudta, ha netán mégis eljön egyszer hozzá Győző, erősnek, csinosnak akarja majd látni, pedig ő legszívesebben visszabújt volna szakadt jelmezébe amiből épp a férfi szabadította ki amikor felfigyelt rá, amikor azt mondta egyszer:
- Mennyivel több vagy mint amit mutatsz magadból ! Tessék megmutatni magad, szép vagy, vonzó vagy, irígyeljenek csak tőlem !
Hédi tudta hogy sosem fogja elfelejteni az együtt töltött napokat, bármi történt is, bármennyire bántották is őket ezért a kapcsolatért, ő egyetlen percre sem bánta meg egyetlen percét sem.
Még évek múltán is azt a fehér autót kereste mindenhol, de sosem látta. A férfi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Teltek az évek, Hédinek sok barátja lett. Sokan felfigyeltek rá, az új munkahelyén szerették, az lett az élete. Bár egy idő után már tudta a munkájának nem kellene az élete rovására mennie, de már a kalitka foglya volt, nem tudott szabadulni. Egyedül élt, voltak kapcsolatai, de sosem tudott megállapodni senki mellett sem. Mindenkiben Győzőt kereste. Tizenkét év múltán még oda is visszatért ahol annak idején boldog volt a férfival. Abban a percben ahogy a reptér betonjára lépett, mintha hazaért volna, megnyugodott. Csak pár napot töltött a városban, jól ismerte, Győző ismertette meg vele, csak sétált és sétált, mindenhová elment ahol annak idején együtt voltak, és oda is, ahová akkor nem jutott el, mert nem válhatott meg a csoportjától. Sokszor csak ült a kikötőben azon a padon, ahol régen mindig együtt uzsonnáztak. A kikötő már más volt persze, de valahogy az az egy régi pad mégis megmaradt. Csak néhány nap kellett, Hédi gondolatai teljesen kitisztultak, bár rengeteget gyalogolt abban a néhány napban, végre megint úgy érezte felhőtlenül boldog, rendet tett a gondolatai között, már tisztán látta mit tenne ha a férfi egyszercsak előtte állna. Mindig erre várt, hogy egyszer majd újra találkoznak, bár eddig maga sem tudta elképzelni mit tenne akkor. Egyáltalán megismernék egymást ? Vajon Győző emlékszik még rá annyi év után ?
………….
