A következő két hétben Hédi nem hallott Győzőről és Gáborról, csak azt tudta hogy két hét múlva vissza kell mennie a messzi tengerpartra egy újabb csoporttal, egy másik szállodába. Tudta mi a dolga, már ismerte a telepet, a nagyvárost, a kolostort, az apró trükköket, amikkel fel tudja pezsdíteni a fáradt utazóközönséget, már voltak emlékei amik odakötötték, és még mindig szabadulni akart az otthoni aranykalitkából. Fizetség nélkül is visszament, bátran, erősen, mert már tudta, bármi történjen is odakint, meg fogja oldani – szállása, étele, segítsége lesz, amúgy pedig mi baja is eshetne, legfeljebb szabad lehet...gondolta.

A két út között az államvizsgájára készült, nem volt ideje Győzőre gondolni, tudta hogy tökéletesen kell végrehajtania a feladatát az újabb utazás alkalmával, tudta hogy amikor hazaérkezik két nap múlva vizsgázni fog, újabb két nap múlva ismét – csak ez járt a fejében, és hogy teljesítenie kell, mert csak akkor fogadják el, ha legalábbis kitűnő eredménnyel végez. Ez volt a sorsa, mindig, mindenütt tökéletesnek kellett lennie, eminens tanulónak, aki csak a tankönyveinek él, aki nem tudja hogy a világ tele van érzésekkel, szenvedélyekkel, szerelemmel – neki ebből eddig semmi sem jutott.

Aztán egy újabb péntek hajnalban ismét Győzővel találta szemben magát a kirándulóbusz mellett. Úgy tűnt örülnek egymásnak, úgy beszélgettek mint két régi ismerős, a triumvirátusba azonban új tag lépett harmadikként. Alagutak, hosszú álmatlan és zajos éjszakai órák, szédítő körforgalmak és úgy kétezer kilométer után ismét megérkeztek a tengerparti üdülőtelepre. Hédi gyakorlottan kiosztotta a szobákat, délután tájékoztatta az utasokat a kint szervezett kirándulásokról, eközben észrevétlenül Győző szegődött mellé, aki segített a részvételi díjakat összeszedni. Géza, Győző új váltótársa idősebb volt a múltkori kollégánál, ő inkább pihenni ment mikor Hédi és Győző vacsora után sétálni indult. A séta a tengerparton ért véget, de most nem volt köztük feszültség. Csak ültek a homokban és beszélgettek, hallgatták a tengert. Győző nem akarta egyedül hagyni Hédit, aki mostmár biztonságban érezte magát a férfi mellett.

A vizsgákról beszélgettek, Győző már régen túl volt minden vizsgáján, volt egy szakmája amit már nem tudott használni, mert elvitték a városból az ipari tevékenységet amihez ő értett. Utána már nem tanult mást, gépjárművezető oktató lett – az volt a legegyszerűbb, abból  élt és az autóbusz vezetésből. De értékelte Hédi energiáit amit a tanulásra fordított, ő nem beszélt idegen nyelveket, talán németül néhány szót, külön felnézett Hédire, amiért két nyelven is elboldogult a világban, mert bátor volt, mert úgy tűnt, nem törődik azzal hogy mások mit gondolnak róla, nem akar kirakatbaba lenni, bár Győző ekkor már úgy gondolta, kicsit többet is mutathatna magából a lány.

Levezényelték a hétre szervezett programokat, együtt mentek mindenhová, valami láthatatlan kapocs kezdett kialakulni közöttük, amiről még ők maguk sem tudtak. Hédit megnyugtatta Győző közelsége, az észrevétlen segítsége, amitől minden működött, mint egy láthatatlan társ, mindig ott volt ha segítség kellett, mintha kezdte volna kitalálni Hédi gondolatait. Helyet keresett neki az étteremben, kitöltötte az italát, segített neki a programok lebonyolításában, viccelődött az utasokkal hogy Hédi pihenhessen néhány percet a városnéző körút alatt, amíg ő átveszi a szót. Esténként lekísérte a tengerpartra, csak ültek a homokban, hallgatták a tengert, beszélgettek, vagy sörözni mentek a kedvenc teraszukra.

Géza sokszor hagyta hogy kettesben menjenek az esti sétákra, gyakran ketten maradtak a szokásos ebéd utáni kávészünetre is, de már nem voltak zavarban. Megszokták egymás közelségét. Géza mindig távol maradt az ügyintézéstől, nem szeretett az utasokkal beszélgetni, nem szerette a vacsora utáni parti sétákat, a bárok zaját, még sörözni is a szálloda medence-bárjába ment, ha csak tehette. Így, mivel Gézára nem számíthattak, ők ketten lettek kimondatlanul szövetségesek. Összekötötte őket a közös emlék és valami furcsa kötelék ami azóta született közöttük hogy már nem gyűlölték egymást.

Teltek a napok, lassan közeledett a hét vége, a hazaindulás. A programok rendben lezajlottak, Hédi ismét tetemes mennyiségű bevételt őrizgethetett, immár Győző segítségével.

Egy délután Hédi szobájában beszélgetett a három kolléga. A két férfi a szomszéd szobában lakott, mindössze egy fal és egy erkélyrács választotta el őket. Hédinek volt egy szobatársa, akinek a barátai a szálloda egy másik szárnyában laktak, így ő úgy döntött odaköltözik hozzájuk. Hédi egyedül maradt a második emeleti sarokszobában, így nyugodtan összeülhettek ott beszélgetni.

Aznap délután még Géza is csatlakozott hozzájuk. A férfiak sört ittak, Hédi csak nézelődött az erkély korlátjára támaszkodva. A tengert figyelte, az odalent nyüzsgő falut. A turisták a szokásos heti piac forgatagába vetették magukat még hazautazás előtt, az idősebbek a tengerparton a fenyők árnyékában próbálták hűteni magukat egy-egy itallal, a parton néha egy vonat száguldott át az üdülőtelepen a határ felől a Katalán főváros felé igyekezve. Hédi végre nyugodt volt, most semmi sem zavarta. Napbarnította bőrét símogatta a könnyű szél, alakját könnyű nyári ruha takarta – szabad volt és derűs. Azon a délutánon nem nyomasztotta még a közelgő államvizsgája sem. Egy csapat nászutaspár alkotta a kirándulócsoportot, fiatalok voltak, jókedvűek, boldogok és szépek – és ez Hédire is átragadt. Nem hagyták magára, magukkal vitték a közös programokra, nem hagyták tanulni, nyugtalankodni – ez a terápia pedig úgy tűnik bevált – Hédi mosolygós lett, viccelődött, nevetgélt a többiekkel, néha mintha kilépett volna a korábbi önmaga által teremtett Hédi néni stílusból – Élni kezdett, minden rá váró megpróbáltatás ellenére. Végre úgy érezte szabad és erős, valami új érzés kavargott benne, jó volt Győző közelében lenni, értékelte hogy a férfi annyit segít neki, már nem volt zavarban ha a férfira nézett, inkább valami furcsa nyugalom lett úrrá rajta és csak akkor érezte magát biztonságban ha Ő ott volt valahol a látóterében.

Géza, az idősebb kolléga fáradtságra hivatkozva távozott Hédi szobájából, miután megitta kedvenc sörét. A csoportról beszélgettek, a nászutasokról, a jó hangulatról, a jól sikerült programokról.

Hédi az erkély korlátjára támaszkodva pihentette szemét az üdülőtelep vasútállomás felőli részén. Ekkor Győző, aki eddig az erkélyajtónál ült egy kis asztalnál, a háta mögé lépett és átölelte. Hédi nem mozdult, jól esett neki az ölelés. Győző finoman megszorította, Hédi a nyakán érezte a férfi forró leheletét, éreztte a szívverését. Percekig álltak ott összebújva, nem tudtak sem megmozdulni, sem megszólalni. Aztán Győző törte meg a csendet:

- Mit érzel ? – kérdezte Győző, de nem engedte el a lányt.

- Biztonságban érzem magam veled – mondta Hédi.

- Én is – felelte a férfi, de még mindig a karjaiban tartotta Hédit.

Egy perc múlva Győző elengedte a lányt, finoman, lassan, de elengedte. Búcsúzott, azt mondta, mennie kell, Géza kérdezősködni fog ha sokáig marad még.

Hédi nem tudott gondolkodni – elvarázsolta az érzés amit az ölelés váltott ki belőle. Már nem félt a férfitól, nem félt a közelségétől az sem érdekelte hogy mi történik majd velük, mi lesz holnap, vagy holnapután, egyszerűen csak Boldog volt – végre.

Tudta hogy Győzőnek családja van, de ő semmit sem akart a férfitól. Sosem ölelte őt még át senki, sosem keltett benne senki olyan feszültséget és zavart mint az egykori Mr Faragatlan, és sohasem segített neki senki úgy, ahogy Győző tette az elmúlt hetekben. Nem  értette mi történik vele, sosem akarta őt még senki átölelni, senki sem figyelt rá úgy ahogy Győző, új volt az érzés fizikailag és lelkileg is. Valam furcsa melegség járta át, izgatott és nyugodt is volt egyszerre

Lassan besötétedett, Hédi nem akarta elhagyni a csodája helyszínét, nem akart aludni, nem akarta megtörni a varázst. Sokáig álldogállt még ott az erkélyen, már cak a tenger morajlott odalent, lassan aztán mégis nyugovóra tért. Az erkélyajtó nyitva volt,  jólesett a hűvös levegő a forró nap után, azt remélte lehűti majd a lelkét és a testét is. Már majdnem elaludt, amikor furcsa zajra lett figyelmes. Győző lépett a szobába az erkélyről:

- Ne ijedj meg, én vagyok, szerettelek volna még egyszer átölelni mielőtt elalszol.

- De Te....

- Ne félj, Géza már alszik, átmásztam az erkélyen, nem vette észre hogy eljöttem.

Hédi zavart volt, félt, mégis boldog volt. Győző már az ágya szélén ült, cak nézte őt egy percig, aztán lassan magához húzta a lányt. Hédi nem ellenkezett, elfogadta és viszonozta Győző csókjait, öleléseit, símogatásait, de a férfi megérezte Hédi bizonytalanságát:

- Ne félj vigyázok rád, engedd hogy szeresselek. 

......