Vajon az emlékeink hány százalékát adja a képzelet?
Vajon mennyi a valóság mellé szőtt mese ?
Vajon valóban úgy történt ahogy emlékszünk? Vagy csak szépítjük a rég volt időket ?
Vannak emlékek amik örökre belénk vésődnek. Jók vagy rosszak, de legalább senki sem veheti el
őket tőlünk.
Egy arc, egy hang, egy szó - egy napfényes délután amikor boldogok és szabadok voltunk.
Talán évek múlva egy ködös reggelen mint ismeretlen ismerős jön szembe velünk valaki az utcán
és mi azon kapjuk magunkat hogy azt találgatjuk - Ő volt ? Vagy mégsem ?
Vagy csak a képzelet játszik velünk ? És ha mégis....akkor miért nem ...?
Hirtelen kérdések tengerében fuldoklunk bizonytalanul, félve - bár valójában mindig is erre a találkozásra vártunk.
Telnek a hetek, a hónapok, és mint a fuldokló, aki fel-felbukkan a hullámokból, néha mi is
felbukkanunk a mélyből és küzdünk a túlélésért. Keressük az utat felfelé a mélyből az
emlékeink között, lassan kapaszkodunk felfelé a foszlányokon át a fény felé.
A képzeletünk visz jövendő valóságunk felé, és ahogy a múltat, a jövőt is képesek vagyunk
kiszínezni a képzeletünkkel.
Ha elég erősen akarjuk, talán a képzeletünk ereje dolgozni kezd és a fantázia egyszer majd életre kel...
"A lehetetlent is szabad lesz remélni; meglátod, hogy milyen érdekes lesz élni."(Szép Ernő)
