Mint az éhező akinek akinek a szikkadt kenyér is ajándék, mint a szomjas vándor a sivatagban akit egyetlen csepp víz boldoggá tesz...

Vajon miért elégszünk meg csupán morzsákkal  ??

Boldogságmorzsákat vadászunk mindenhol mert talán már félünk hogy egészen már nem lehet a miénk. Egyszer azt kérdezte tőlem valaki:

Boldog vagy ?

Abban a percben tudtam hogy nem vagyok az. Amint feltetted a kérdést magadnak, máris megszűntél boldognak lenni, bár

lehet hogy előtte sem érezted hogy az lennél, csak vitt a lendület, a mindennapok sodrása. Egyfolytában nem is lehet boldognak lenni.

Mert amikor úgy érzed IGEN EZ AZ, abban a pilanatban már melletted ül a szomorúság is. Mert egyetlen pillanat alatt a boldogságod szomorúsággá válhat.

Amikor a sivatagot jártad, ahol senki és semmi sem volt amiben egy csepp bátorítást, nyugalmat leltél volna, talán ellened fordultak még a 

homokszemek is, amikor már kiszáradtál a tűző nap alatt hogy már alig éltél és aztán a semmiből mint villámcsapás eléd tárult egy oázis, ahová félelem nélkül léptél be, mert már nem voltt mit veszítened. A kapun túl új élet várt amit azért kaptál ajándékba mert levetetted a félelmeid. Nem akartál álarcot hordani, csak TE akartál lenni, ÖNMAGAD úgy ahogy vagy. Abban a számodra új világban csodák vártak és ezekért mindössze annyit kellett tenned hogy lemondtál a félelmeidről. Találtál egy EMBERT abban az oázisban aki nem kételkedett benned, aki nem kritizált, aki nem akart megváltoztatni, aki elfogadta hogy szomjas vándor vagy, aki megfékezte buja éhségedet és szomjúságodat úgy, hogy még csak nem is fájt mert nem kaptál meg mindent, mégis boldogan indultál újra útnak, erővel és nyugalommal telve. Attól kezdve abba az oázisba vágysz. Oda, ahol egy csepp víz és egy falat kenyér is boldoggá tett. S mert a sivatagba tértél vissza, ahol sem érzések, sem valódi táplálék nem várt, szomjas vándor lettél megint. Boldogságmorzsákat keresel mostmár, és ami eléd kerül azt felszedegeted.

Nem értenek, nem hiszik el hogy neked mostmár ennyi is elég egy csepp nyugalomhoz. Egy ölelés, egy érintés, egy csendes perc egymás szemébe veszve - mint egy csepp víz vagy egy falat kenyér a sivatagban. Aki nem ért, az sosem élt olyan sivatagban ahol Te jártál már. Azt a sivatagot majdnem lehetetlen túlélni, de ha mégis sikerült, a boldogság neked már mást jelent. Nem kell hogy palotád, jó autód , ékszered, drága ruhád legyen - nem akarsz kívül pompázni, de talán épp ezért nagyon kevesen jutnak el az oázisod kapujáig, mert nem látják a lényeget vagy ha látják - megijednek tőle. Mert itt már nincs helye színjátéknak, játszmáknak, számításnak. Van akit beengedsz de végül ő maga megy ki a kapun mert Fél elfogadni a teljességet, van aki beront és elveszi amit akar aztán fejvesztve menekül és van aki hangosan döngeti a kaput és nem érti miért utasítod el pedig ő az egyetlen akit soha be nem engednél mert egyszer már mindenedet elvette tőled. Belőle még a morzsa sem kell mert romlott.

Ekkor már felismered mi a jó neked, miért elég a morzsa is hogy erőre kapj. Nem keresed, de ha utadba kerül fölveszed és élsz belőle amíg csak lehet, egészen addig míg újra találsz valamit utadon amit felvehetsz.

Ezért becsülj meg minden morzsát, de azért jól nézd meg aranyból van-e vagy penészes....