Az intenzív osztály a kórház legfelső emeletén volt, Hédi nyelvtudásának köszönhetően azonnal beengedték őket. Beszéltek az orvossal, meglátogatták a kollégájukat, aki egyetlen szóval sem bántotta őket mert nem voltak mellette amikor rosszul lett, megköszönte nekik hogy együtt dolgozhattak, megköszönte a segítségüket és elbúcsúzott. Ő nem indulhatott haza velük, maradnia kellett. Hédi intézkedett a konzulátuson a hazaszállításról, a biztosításról, értesítette az otthoniakat és közben rettegett a hazautazástól. Túl sok volt egyszerre ami útközben és hazaérkezés után várt rá és Győzőre.

A főnök azt ígérte majd félútra küld váltópilótát, de a két áldozat tudta hogy ez nem így lesz. Meg kellett magyarázniuk a hátuk mögött ülő negyven utasnak hogy biztonságban vannak, és várja őket a váltótárs, hogy vigyáznak rájuk hazafelé, bízzanak bennük. Egyikük sem aludt egyetlen  percet sem, Hédi vigyázott, nehogy a férfi túlfárassza magát, masszírozta a nyakát, a vállát, etette és itatta, beszélt hozzá, hogy éberen tartsa. De valami furcsa feszültség vibrált közöttük. Más volt mint régen, ez nem a gyűlölet, vagy a kimondatlan vonzódás feszültsége volt, hanem az elválásé. Ahogy közeledtek az országhatár felé, úgy távolodtak boldogságuk színhelyétől. Nem beszéltek magukról, de amikor csak lehetett elmerültek egymás szemében.

Lassan telt az éjszaka, és lassan fogytak a kilométerek. Nyugodtan, óvatosan haladtak, Győző vállát óriási felelősség nyomta. Hajnalban egy parkolóban találkoztak az otthonról érkezett váltótárssal és a főnökükkel. Megmosdhattak, ihattak egy kávét, aztán indultak tovább.

- Mostmár azt csináltok amit akartok, nem érdekel.  – vetette oda nekik a főnök.

A Hédinek fenntartott két ülésen lerogytak egymás mellé, Győző mostmár félelem nélkül ölelte a lány derekát. Szinte abban a percben el is aludtak. Aludtak egészen hazáig. Hédi taxival ment haza, elbúcsúzni sem tudtak. Győzőnek másnap jelentkeznie kellett a főnöknél.

Délután két óra körül járt az idő, Hédi halálosan fáradt volt. Kimerült a betegségétől, az utazástól, a körülötte zajló eseményektől. Mintha kezdett volna visszatérni a betegség, a fejfájás. Győző hívta telefonon, a főnök kirúgta, a felesége válni akar, el akarja tőle venni a kisfiát, aki a mindene. Nem tudja mikor találkozhatnak, de őt nem akarja elveszíteni.

Épp csak letette a telefont, a főnöke hívta Hédit – két nap múlva mennie kell, de most kint kell maradnia két hétig. Nem megy vele ismerős sofőr, egyedül kell boldogulnia.

Mielőtt útnak indult, még beszélt Győzővel, megadta neki a szálloda nevét ahová megy, mert a férfi erre kérte.

A csoport kedves, a szálloda kényelmes volt. Hédi szobatársa egy nyugdíjas áplónő, egy kedves idős hölgy aki sokat beszélgetett Hédivel. Észrevette a lány szomorúságát, megpróbálta felvidítani, megpróbálta nem egyedül hagyni, túl bizonytalannak érezte ahhoz hogy egyedül legyen. Két napja voltak már kint, Hédi kirándulást szervezett, tájékoztatót tartott mint máskor, csak már nem mosolygott, vagy legalábbis nem őszintén.

A recepcióról szóltak neki hogy telefonja van – Győző volt. Kedves volt, megpróbálta megnyugtatni a lányt, hallotta a hangján hogy szomorú, mintha sírt volna, remegett a hangja. Győzőnek búcsúznia kellett, csak annyit tudott mondani: - Vigyázz magadra, várlak haza.

Hédi valóban a sírással küszködött, nem mondta Győzőnek, mert nem akarta hogy aggódjon, előző éjjel Hédit fulladásos köhögésroham kapta el, a szobatársa mentette meg, ő adott neki gyógyszert, ő ápolta. Hédi nem akart orvoshoz menni, így a szobatársa ellátta a szükséges jótanácsokkal és törődéssel. Lassan eltelt a hét, a csoport egyik fiatal hölgy tagja elcsábította a az egyik sofőrt, nyíltan jártak-keltek kézenfogva, összebújva mindenhol. A fiatal sofőr nemrég nősült, nyíltan tették amit tettek, mégsem piszkálta őket senki ezért. Hédi egyre rosszabbul érezte magát emiatt, és a betegsége miatt is. A csoport lassan hazaindult, Hédi pedig egy másik faluba, egy másik szállodába költözött, ahová a következő csoport érkezett.

Abba a pici, szűk utcába, messze a tengertől, ahol korábban már járt Győzővel és külön felhívta az otthoniak figyelmét hogy tájékoztassák az utasokat a szállodáról.

Még a kirándulóbusz sem tudott behajtani a szűk kis utcába, gyalog kellett becipelni a csomagokat, a szobák kicsik voltak, túl kicsik. A csoportnak otthon azt ígérték hogy a tengerparton fognak lakni, négycsillagos szállodában, ehelyett egy pici, faluszéli szálláshelyet kaptak, kilátással a szomszédos tűzfalra. Hédivel vitatkoztak, perrel fenyegetőztek, Hédinek csak a pici szálloda bárpultosa segített, ajándék italt adott a nyaralóknak hátha lecsillapodnak.

Hédinek elege lett az intrikákból, a vitákból. Hirtelen megszólalt, bár maga is meglepődött azon a mit mondott:

- Rendben, akkor most szeretnék kérdezni valamit a csoporttól. Két lehetőségünk van: maradunk ebben a szállodában (az otthoniak persze semmit sem tettek hogy módosítsák a szállást, vagy legalább tájékoztassák az utasokat), vagy hazaindulunk most rögtön, de akkor el fogják veszíteni a teljes részvételi díjat. Mit tegyünk?

A csoport bénultan hallgatta a lányt, végül úgy döntöttek, maradnak. Hédi tudta hogy nehéz hét áll előtte, egy újabb nehéz hét, és már egyre kevesebb ereje volt. Csak túl akarta élni és minél hamarabb haza szeretett volna jutni.

Juan, a fiatal recepciós fiú egy újabb ajándék italt töltött a vendégeknek, megkérdezte Hédit miről beszéltek, mert látta hogy a csoport teljesen meglepődik és kezdik elismerni Hédit, hogy igazat mond és hogy segíteni akar nekik.

Ekkorra Hédi már megint lázas volt, köhögött, mindene fájt, de maradnia kellett, a kollégáitól  nem akart kérni semmit. Teltek a napok, Hédi ha egyedül volt, csak sírt, alig mozdult ki a szobájából. A fiatal bárpultos fiú beszélgetett vele olykor, kedves volt, figyelmes, próbálta megnevettetni, de nem sikerült neki. A két kollégája közül az egyik sértetten támadta, mert ő annak idején hiába próbálkozott nála, vele nem volt hajlandó ágyba bújni, de bezzeg Győzővel...A másik kolléga fiatalabb volt, erős, békés, udvarias – ő segített Hédinek ha ügyeket kellett intézni, ő támogatta, szóba sem hozta a róla terjengő pletykákat, nem akarta bántani a lányt. Tudta hogy beteg, gyenge és elgyötört a róla terjengő intrikák miatt, amiket ő nem vett komolyan, mert nem tudta elképzelni a lányról amit terjesztettek róla és mert nem akarta hogy rosszul legyen, nem volt neki szimpatikus az a másik, aki piszkálta Hédit Győző miatt, ezért a lány mellé állt, figyelt és vigyázott rá.

Juan, a fiatal, sármos bárpultos-recepciós fiú ajándék italokkal próbálta közelebb hozni őt magához, próbált vele beszélgetni, de a lányra semmi sem hatott. Csendes volt és szomorú.

Egy délután Juan kopogtatott Hédi ajataján, vendége érkezett, de nem engedi fel, mert nem tudja kicsoda, gondolta előbb szól, ha beszélni akar vele, menjen le hozzá a bárba. Megvárta míg Hédi kissé összeszedi magát, lekísérte a recepcióhoz. Egy régi ismerős volt, együtt dolgoztak valamikor, együtt jártak Olaszországba bevásárló turistákkal. Hédi örült Eriknek, akiről tudta hogy Győző jó barátja és ők maguk is jóban voltak. Szeretett akkoriban Erikkel dolgozni, békés, középkorú, nagycsaládos férfi volt. Erik könnyedén megölelte Hédit, aki végre megint képes volt kicsikarni magából egy halovány mosolyt.

- Hallottam hogy itt vagy, jó látni téged, mondd jól vagy?

            - Hát Te is ??? Ugye Te nem ?

- Nyugodj meg, én örülök hogy Te és Győző....tudod ő már régóta nem volt boldog, csak a kisfiának élt, sajnálom hogy bántanak benneteket, ha segíthetek valamiben, a Plaza Hotelben megtalálsz, de kérlek tényleg szólj ha segíthetek.

            - Köszönöm, örülök hogy itt vagy, ne menj még, egyedül vagyok, itt csak ez a bárpincér fiú figyel rám. Jó végre őszintének lenni valakivel.

Erik megitatott egy konyakot Hédivel, aki ettől szemmel láthatóan jobban lett, beszélt Eriknek a Győzővel való boldogságáról, Erik megígérte hogy még meglátogatja a héten, azután elköszönt.

Erik már nem jelentkezett. Eltelt a hét, a csoport hazaindult Hédivel, akire ismét a pokol várt hazaérkezéskor.

 .....