Vasárnap este volt, Hédi másnap megpróbálta összeszedni a gondolatait és a következő napi vizsgájára készült. Minden vizsgája előtt fájt a gyomra, nem tudott aludni, ideges volt, pedig mindig rendesen felkészült, de ez most valahogy más volt mind eddig. Sosem volt még szerelmes, sosem kellett egyszerre az érzéseire és a tananyagra figyelnie – nem is mindig tudott a jegyzeteire figyelni, igyekezett legalább nagyvonalakban átismételni a vizsgatételeket, már annyi éve tanult, valahogy majdcsak megszólal és áttuszkolja magát az államvizsgán.

Kedden reggel szinte hűvös volt amikor belépett a Főépület kapuján. Átment az udvaron, a vizsga előtt át kellett vennie az indexét, azzal kellett a vizsgára jelentkeznie. Két fő tantárgya közül aznap a kevésbé szeretett volt soron, ettől még idegesebb volt. Két perc múlva össze kellett szednie minden erejét, amikor közölték vele, nem mehet államvizsgázni, mert elveszett a kis fekete könyvecske, ami az addigi jegyeit tartalmazta. Mindenki azt kezdte keresni, Hédi valahonnan olyan erőket mozgósított önmagában, amikkel rávette a tanulmányi osztály összes dolgozóját, hogy az ő iratait keressék – legszívesebben elsüllyedt volna, de a jelenben kellett maradnia. Eltelt egy szörnyű óra, senki nem találta sehol a fontos kis füzetkét, de Hédin kívül senki sem aggódott emiatt. Aztán jött egy idős hölgy a folyosó végéről, Hédi indexével a kezében. Már csak két perce maradt hogy a vizsgahelyre érjen, még így is szerencséje volt, hogy szokásához híven hamarabb érkezett és így volt idő megtalálni az iratokat. Nem volt már idő izgulni, félni, megijedni – bement és levizsgázott – jelesre, ahogy szokott, bár ezt most valami különös csodának érezte.

Átaludta a délutánt és az éjszakát, másnap pedig készült a következő viszgára. A kedvenc tantárgya következett, szinte csak átfutotta a jegyzeteit, másnap reggel úgy ment a vizsgára mint azelőtt soha – nyugodt volt, bátor és erős. Csak túl akart lenni rajta, csak az éltette hogy másnap hajnalban Győző fogja várni a piac mellett a kirándulóbusznál.

Az sem érdekelte hogy nem lett tökéletes az aznapi felelet, így is jeles lett a diplomája, megfelelt az elvárásoknak és ezzel be is akarta fejezni az elvárásoknak való megfelelést. Szabad és boldog akart lenni, és pillanatnyilag Győzőben látta a szabadságot és a boldogságot. Még este üzenetet kapott a férfitól, ne menjen a piactérre, majd ő elmegy érte a busszal, így alhat még egy kicsit éjszaka a hosszú út előtt.

Péntek hajnali fél kettőkor a zajos jármű begurult a szűk utcába, a férfi gyorsan elrakodta a lány csomagját, és már indult is, csak minél hamarabb zavaró tényezők nélkül kettesben maradhassanak. Sietniük kellett, már csak néhány percük maradt a piactéri találkozóig az utasokkal. Hédi a férfi mellett állt, Győző fél kézzel a buszt kormányozta, a másik kezével a lány derekát ölelte:

- Ügyes vagy, gratulálok ! Tudtam hogy minden rendben lesz a vizsgán.

            - De honnan ??

- Az maradjon az én titkom, mindent tudok, bátor, erős és okos voltál, majd megünnepeljük rendben?

Győző oldalra fordította a fejét, és megcsókolta a lány kezét ami az ő vállán nyugodott.

- Szeretném ha pihennél, szeretném ha nevetnél mert megérdemled és mert olyan szép a mosolyod.

Hédi szóhoz sem jutott, de már ideje sem lett volna szólni, ekkorra már a piactérre értek, el kellett szakadniuk egymástól egy időre.

Úgy volt, egy óra múlva egy másik városban újabb utasokat vesznek fel a buszra, ott csatlakozott hozzájuk Győző váltótársa is. De egy óra múlva abban a másik városban újabb negyven ember várta őket egy másik kirándulóbusznál, a főnök pedig ott közölte Hédivel hogy egyedül kell utaznia a kilencven főnyi nyaralóval, két buszon, sőt ha megérkeztek, ne felejtsenek el még aznap este elmenni a közeli reptérre a harmadik turnusért, természetesen minden csoportban Hédinek kell idegenvezetnie, megszervezni a kirándulásokat, három szállodában, három csoportot rendezgetni – de már nem volt menekülési lehetőség, mennie kellett, hiába tudta már abban a pillanatban hogy ez egy lehetetlen vállalkozás. Indulniuk kellett, Hédi és Győző volt az egyetlen aki ismerte az utat, az üdülőtelepet, a kinti szokásaikat, a másik kirándulóbusz pilótái még sosem jártak arra. Megbeszélték, hogy Hédi minden megállónál átül majd a másik buszra, hogy ott is tudjon beszélni az utasokkal, a kollégákkal. Fájt hogy Győzőtől távol kell lennie, de nem tehetett mást, a helyzet most valóban komoly volt, egyetlen hibát sem véthetett.

Gyűrték maguk alá a kilométereket, Ausztriában a hegyek között, a tavak mellett, majd a Ligur-tenger felett az autópálya aszfaltcsíkján, számolták az alagutakat a francia Riviéra felett az autópályán. Hédi nem tudott aludni, gondolatban Győző vállát ölelte a volánnál, nem tudtak beszélni egymással, néma csend telepedett közéjük, menekültek volna, mégis maradniuk kellett, hallgatniuk kellett. Lassan és nehezen haladtak, szinte már kora délután volt mire a nagy út után megérkeztek az üdülőtelepre, már nagyon várták őket. Győző, hogy segítsen, elvállalta az egyik szállodában az utasok elhelyezését, ezt persze a váltótársa nem értette, hiszen ez Hédi dolga, de neki most egy másik szállodában kellett lennie a másik kirándulóbusz utasaival. Épp csak feldobta a táskáját a szobájába, ahol persze már megint nem volt egyedül, már mennie kellett, indultak a reptérre. A másik két pilóta is velük tartott, sosem voltak még azon a reptéren, sosem látták még a közeli városkát sem. Könnyen megtalálták  a terminált ahová a csoport érkezett, de késett a gép, így volt idejük szétnézni. Győző és Hédi sétálni indultak, üres volt a reptér, a mozgójárdán olyan messszire mentek, amennyire csak lehetett, hogy végre lopjanak egy ölelést, egy perc nyugalmat maguknak a zűrzavarban. Kézenfogva sétáltak, körbejárták a terminált, aztán megérkezett a magyar csoport, egy üveg itallal lepték meg őket, köszönetképpen hogy kimentek értük a reptérre – mert ez sem lett volna kötelező, a főnök akarta így, de nekik meg kellett keresni a benzinpénzt ehhez a kis reptéri kiránduláshoz is, erre ugyanis a főnök nem adott sem benzinre, sem parkolódíjra valót. Egy óra buszozás után, a harmadik csapat is megkapta a szállását, Hédi már legszívesebben elbújt volna Győzővel, de nem hagyták magukra őket a többiek, összegyűltek az egyik “férfiszobában és iszogatni kezdtek.

Négy férfi és Hédi – de már nem volt zavarban a férfiak vicceit hallva, jól érezte magát velük, bár jobban szeretett volna valahol máshol lenni – Győző karjaiban. Most kellett neki az alkohol, meg kellett hogy nyugodjon valamitől, ha már Győző nem ölelhette. Lehetőségük sem volt hogy kettesben legyenek. Hédinek ismét szobatársa volt, Győző váltótársa pedig akivel egy szobában lakott, szinte sosem mozdult ki onnan, azon a héten, valahogy mindenki mindig velük akart lenni.

Csak másnap volt egymásra néhány percük, amikor végre kettesben lehettek. Csak néhány lopott csók és ölelés volt semmi más, de nekik ez is elég volt hogy erősítsék egymást. Győző mindenütt ott volt ahol kellett, vigyázott az iratokra, a beszedett pénzre, segített ha Hédit kellemetlen kérdésekkel bombázták, ha egyszerre kellett volna lennie a telep két szállodájában, mellette ült a reggelinél, ebédnél, a vacsoránál, észrevétlenül vigyázott a lányra.

Szokásukká vált, hogy esténként, amikor a többiek sörözni mentek a grillteraszra, ők lesétáltak a tengerpartra, csak ültek a homokban, hallgatták a hullámokat, beszélgettek, szerettek volna összebújni, együtt elaludni és együtt ébredni, de ez lehetetlen volt, még egymás kezét sem merték megfogni, csak ha nem látta őket senki. Csak az esti tengerparti órák maradtak nekik. Egy este aztán Győző már nem bírta tovább:

- Legalább a kezed hadd fogjam séta közben

            - De tudod hogy nem lehet, vigyáznunk kell, nehogy észrevegye valaki.

- Engem már nem érdekel, engem csak Te érdekelsz.

Kézenfogta Hédit, úgy mentek fagylaltozni. Hédi látta a szembejövő utasokat akik furcsán néztek rájuk, de Győző nem engedett. Hédi pedig egyszerre félt de boldog is volt.

Másnap a reggelinél már a kollégák is furcsán fürkészték őket az asztalnál. Délutánig nem is találkoztak, Hédi a spanyol főnöknél volt, Győzőnek a buszt kellett szervízelnie. A szokásos “Busz-Bár” Kávéházi találka után, úgy tűnt lesz egy lopott órácskájuk, kettesben, elbújva mindenki elől, amikor végre szabadon ölelhetik egymást. Úgy is lett, pihentek egymás mellett, beszélgettek, Hédi végre boldog volt megint, boldog és nyugodt. Végre feloldódtak a görcsei, végre teljes boldogságot talált a férfi karjaiban. Megint nevetett, ahogy már régen nem, szívből – igazán.

- Istenem, olyan szép tud lenni a szemed amikor nevetsz. – mondta Győző és megsimogatta Hédi arcát.

A lánynak elállt a lélegzete, nem is tudott megszólalni, mert kopogtattak. Egyikük sem mozdult, Győző nem engedett az ölelésből, de Hédi nem tudott megnyugodni. A kopogtató elment, de ők ketten már elvesztették azt a csodás pillanatot. Talán már érezték hogy elvesztettek valamit, ami talán sosem lesz már az övék többé.

Aznap este a vacsoránál már kínos megjegyzések záporoztak feléjük, méregette őket szinte mindenki. Pedig nem ők voltak az egyetlenek akik egymásra találtak akkor. Egy kollégájuk épp a Hédivel egy szobában lakó elvált anyukára vetett szemet. Családos ember volt ő is, két kicsi gyerekkel várta otthon a felesége, ő mégis a nyaralók között kereste a félrelépés lehetőségét. Mégis épp ő volt aki a legkeményebben kezdte támadni Győzőt és Hédit, pedig nem tudta hogy valójában mi zajlott közöttük. Ők valóban szerették egymást, megküzdöttek egymásért, múltjuk volt már, közös szokásaik, közös nyelvük. Bár még nem voltak tisztában az érzéseikkel, azok mégis igazabbak voltak mint azt bárki gondolta.

Győző megvédte Hédit, kiállt mellette. Tudta hogy Hédinek minden szó fájt, hiába kelt a védelmére, már sejtette hogy nem tudja őt megmenteni a fájdalomtól.

Akkor már nem érdekelte őket ki látja hogy szeretik egymást, vacsora után a tengerpartra menekültek, összebújva póbálták támogatni egymást hogy valahogyan túléljék a hátralévő néhány napot.

- Szeretem az illatodat, nem tudom mi ez, csak azt tudom hogy sokáig akarlak még ölelni, érezni az illatodat, nem érdekel hogy ki lát és hogy ki mit gondol, szükségem van rád. – és szorosan átölelte Hédit. Késő éjszakáig ültek ott összebújva a parton, csak a tengert figyelték, érezték egymás szívverését, képtelenek voltak kibontakozni ebből az ölelésből, szavakkal képtelenek lettek volna kifejezni amit éreztek – félelem és boldogság között vergődtek. Tudták, csak egymásra számíthatnak.

...............