Teltek a napok a tengerparton. A szállodasort a vasúti sín és egy sor Pinea fenyő választotta el a homokos parttól. Nyugágyak, hullámtörők, apró kis bárok, a parti sétányon a szállodák előtt karaoke bárok, éttermek, sörözők sorakoztak. Hédiék kedvence egy bajor sörőző lett, ahol finom sör és lágy zene szolgálta a vendégeket. Győző és Gábor, a váltótárs, nem vígasztalta, CSAK meghallgatta Hédit, aki ettől kezdve minden délutánt ott töltött a szobájukban, az éjjeliszekrényen összekuporodva a két férfi mellett – csak beszélt és beszélt, képtelen volt egyedül maradni, és képtelen volt a szobatársával megosztani a gondolatait. Attól félt, ha egyedül marad, elgyöngül, és az sehová sem vezetne, mert neki jelen kell lennie, ott kell maradnia, túl kell élnie bármi történjen is, és persze mindvégig észrevétlenül kell megoldania a problémákat, eltitkolva az utasai elől a valóságot. Csak a két férfi tudta mi történt, ők támogatták, mellé álltak, szótlanul segítették.
Egy nap, a sokadik monológ napon, amikor Győző szokása szerint szó nélkül hallgatta Hédit, aki az életéről mesélt a két férfinak, az ágyon fekvő Gábor hirtelen megszólalt:
- Kemény egy nő vagy te Hédi, nem sokan bírnák azt amit Te rezzenéstelenül végigcsinálsz, pedig óriási rajtad a teher. Igazán büszke lehetsz magadra. Bármi legyen is ha hazaértünk, örülök hogy veled dolgozhattam, hogy megismertelek.
A lány elhallgatott, sosem mondtak még neki ilyet, sosem hittek még benne ennyire. Akkor majdnem kitört belőle a sírás, de a tekintete összetalálkozott Győzőével. Elmerült a kék szemek tengerében és új erőre kapott, a sírás helyett nevetni kezdett:
- Tehetek mást ? Inkább én nevessek magamon mint mások rajtam nem igaz?
Ha belül sírok, senki sem látja, ha túl akarom élni, erősnek kell lennem – gondolta
- Az erőmet most Nektek köszönhetem. – mondta végül halkan és sietve távozott a férfiak szobájából.
A következő napokban rendszeres ebéd utáni programjuk lett a “Busz-Bár Kávéház”. Hosszú kávé tejjel, egy nagy adag jó hangulatú beszélgetés – minden nap ez volt a desszert.
Már a hét vége felé jártak, lementek a saját szervezésű programok, összegyűlt a pénz az utasok kint befizetett részvételi díjaiból, lassan ők hárman is kezdtek megnyugodni, kezdtek bizonyossá válni a tolvajt illetően, még az is felmerült a fejükben hogy a főnök maga szervezte a tolvajlást, egyre inkább úgy tűnt, a gyanús személy, Sophie, a főnök küldötte volt, egy partnercégtől – ki tudja milyen szándékkal.
Péntek délután a “Busz-Bár” Kávéházban csak két vendég volt: Győző és Hédi. Gábort épp a családja hívta otthonról, így ő távol maradt a szokásos beszélgetésről. Győző figyelmes volt, Hédi kezébe nyomta a kávét, tejjel, cukorral, ahogy szereti. Amikor a lány kezébe adta a műanyagpoharat, ‘véletlen hozzáért a lány kezéhez. Egyetlen végtelen pillanatig megint elmerültek egymásban. Hédi zavartan lépett távolabb, nem volt bátorsága Győző mellé ülni, reszketett a keze, azt igyekezett leplezni minden erejével. Mereven bámult a sötét folyadékba, nézte ahogy a tejkarikák úsznak a fekete folyam tetején, mintha tanulmányt kellett volna írnia hogy merről merre keringenek a tejcsíkok, tanulmányozta őket, inkább mint Győzőre nézzen. Magán érezte a férfi tekintetét, de atttól félt elárulja szorult helyzetét ha a felemeli a fejét, érezte hogy akkor egyetlen mozdulat kell és éppen a férfi szemének tengerében kötne ki és akkor azonnal fuldokolni kezdene.
A “Busz-Bár” Kávéház csodáját egy kemény férfihang törte meg, a “parkolóőr, a szomszéd szálloda portása jött a fizetségért. A Kávéház két zavart vendége kapott a hirtelen jött megmentő által felkínált menekülési lehetőségen – szinte egyszerre ugrottak fel hogy rendezzék a számlát, csak szabaduljanak szorult helyzetükből.
Hamarosan csatlakozott hozzájuk a triumvirátus harmadik tagja is, aki semmit sem vett észre zavarodottságukból.
Később napozni indultak a szálloda medencéjéhez. Hédi igyekezett olyan távol kerülni Győzőtől amennyire csak lehet. Sikerült is neki úgy elhelyezkedni hogy Gábor épp közéjük került, de ettől talán még inkább azt érezte hogy Győző csak őt nézi. Győző hideg italokat hozott, aztán úszni ment, Hédit is hívta, de ő inkább hason fekve figyelte a férfit a medencében a napozóágyról. Sutának, ormótlannak és kicsinek érezte megát jellegtelen olcsó fürdőruhájában. Mégis úgy érezte hogy Győző még így is egész délután őt figyeli, pedig ő legszívesebben egy bundát kapott volna magára, lehetőleg talpig érőt, hogy egyetlen porcikája se legyen látható senki számára. Hédi jól érezte, Győző lopva, vagy kendőzetlenül, de egész idő alatt őt figyelte. Nem az olcsó, egyszerű, dísztelen fekete fürdőruha érdekelte, Hédit figyelte, a lányt, aki néhány napja hirtelen felnőtt épp az ő szeme láttára. Győző már a nőt látta benne: az erős, az okos, a higgadt és vonzó nőt, még ha Hédi ezt minden erejével titkolni igyekezett is.
Aznap vacsora után, ahogy máskor is, sétálni indultak, Hédi szerette volna látni a tengert, testőrei átkísérték őt a szállodasor és a homokos part között húzódó vonatsínek alatti aluljárón, oda, ahol a tenger volt a legjobb beszélgetőtárs. A tenger morajlása megnyugtatta Hédit. Mezítláb sétáltak a homokos parton, az üres homokon fura tornyokként magasodtak az egymásra rakott napozóágyak, csend volt mindenütt, csak a tenger küldte ritmusos hangjait. A forró nap után végre hűvös volt, a nedves homok jól esett Hédinek. Biztonságban érezte magát a két férfival. Most nem zavarta Győző jelenléte, nem látta a szemét a sötében, pedig a férfi akkor is őt figyelte. De az, hogy Gábor is ott volt vele kísérőként, megnyugtatta a lányt. A vacsoránál a szállodaigazgató meghívta őket egy italra, beszélgetett Hédivel, nevetgéltek – Hédi el is feledkezett a zavaráról, egyszerűen jól érezte magát az igazgató társaságában. Valami furcsa keverék angol-francia-katalán nyelven beszélgettek, amiből a két férfi semmit sem értett, csak azt érezték hogy Hédi felszabadult lett. Néhány napja még elképzelhetetlen volt számára hogy nevessen, hogy szívből igazán nevessen, csak a pillanat örömére figyeljen, most végre sikerült visszatalálnia valahová, amit már elveszettnek hitt. Még arról is megfeledkezett hogy Győző le sem vette róla a szemét.
Másnap délben hazaindultak. Feszülten várták az érkezést, a retorziókat a főnöktől, amit persze mindnyájan megkaptak. Hédi ettől kezdve fizetés nélkül dolgozott, amíg a kint megkeresett pénzből meg nem térül a főnök kára. Pedig az általuk szervezett és lebonyolított kinti kirándulás népszerűbb volt az összes spanyolok által szervezett programnál, annyi pénzt kerestek vele odakint, hogy az összes kinti költséget ki tudták fizetni, sőt rengeteg pénzt hoztak haza a főnöknek – de még ez is kevés volt, ő még többet akart.
A főnök, idősödő férfi volt. Új, fiatal felesége volt, kisiskolás lányait nevelgette, épp házat épített – kellett a pénz. Mindenféle üzletet kipróbált már, a kábítószerfuvarozástól az aranycsempészetig, Törökországtól egészen Európa másik végéig. Semmitől sem riadt vissza hogy pénzt szerezzen.
Kétajtós szekrény méretű, első házasságából született fia volt a testőre. Áron néha az irodában is dolgozott, de igazából azt sem tudta mit kell mondania az utazásokról, az volt a fontos hogy az ügyfél fizessen, aztán Hédi foglalkozhatott vele.
A megtermett idősödő férfi keményen bánt Hédivel, fenyegetőzött, semmilyen megoldást sem fogadott el, magyarázkodásra nem volt lehetőség, Gábor és Győző pedig szóhoz sem juthatott, hogy megvédje a lányt. Ekkor a kollégák már bizonyosak voltak benne, hogy a tolvaj is meg volt fizetve. A kár elenyésző volt ahhoz képest amilyen rakás pénzt hazahoztak ők hárman a főnök úrnak, aki ettől kezdve még többet akart...
......
