Volt egyszer egy este amikor két lélek összefonódott falak, tabuk, kérdések és feltételek nélkül...valahogy így:

Lassan már két hete ismerték egymást. Együtt ültek nap mint nap a konferencia teremben, az ebédlőben, a buszon, a vacsoránál, a bárban aztán egyszercsak ketten maradtak...

Végre felértek a hatodikra, ahol Hédi lakott. Lassan sétáltak a félhomályos folyosón Hédi szobájáig. A mágneskártya elsőre nyitotta az ajtót, pedig a lány mindig sokat kínlódott vele az elmúlt napokban.

 Talán percek is eltelek így, a nyitott ajtóban állva. Nem tudtak mozdulni, csak nézték egymást némán.

-          Van nálad valami ami kell nekem… - szólalt meg halkan a férfi

- Biztos hogy ..? - de már nem maradt idő több kérdésre. Édouard közelebb lépett, nem tudta mit tegyen, búcsúzzon, vagy belépjen, végül lassan, észrevehetetlenül valahogyan becsukta maga mögött az ajtót. Fél kettő felé járhatott, de az éjszaka nekik csak akkor kezdődött.

Egy pecig álltak így némán, talán bénultan is a meglepettségtől. Nem gondolkodtak, ott, akkor csak az a pillanat számított. Nem tudták, mit keresnek, de akkor már mindketten megállították volna az időt.

Édouard átölelte Hédit és többé már nem volt visszaút. Nem gondolkodtak, nem is akartak gondolkodni, csak elfogadni amit ott, akkor kaphattak egymástól.

Reggel mintha már mint összeszokott páros ébredtek egymás karjaiban, és azóta is őrzik azt a reggelt. Már hét éve...és az emlék még mindig melegít és éget a köztük lévő távolság és az eltelt évek ellenére is.