Vallomásféle
Neked...
Tudod, én már nem változom.
Ilyennek maradtam, mint akit megismertél
lassan öt éve abban a fagyos forgatagban - ami
nekünk tavasszá változott. Lásd, mit sem számít, hozhatok
én tanúként elébed bárkit, mindegyik igazolhat,
mind mellettem áll majd, ha megkérdezed:
- Ez az érzés ennyire áthat... ?! - Nem. Nem
ennyire. Ennél sokkal jobban, - azt hiszem
semmit sem tudok ennél biztosabban, és azt
mondom magamnak: maradjon így minden,
így szeresselek, így maradj nekem titkon örök
szövetségem, - az, aki nekem az egyetlen vagy
ebben a nagy, édes, titkos és titokzatos vétségben,
ami csak nekünk fáj,mert nem tudja más, csak Te meg Én,
mit ér a szomjazónak a sivatagban egy cseppnyi remény
Nem változom, mert nem változhatom, - nem
tántorít el semmilyen szó, vád, vagy fogalom,
mert benned leltem menedéket,
mit nem tud versbe szólítani a gyönge képzelet,
mert kophatatlan a perc, amelyben összeolvadnak
az eltelt évek és a biztató holnap, te csodát
hozol, - aki segít túlélnem hiányod, fehérre festeni
a világot, elűzve minden fénytelent, ami fájt, vagy bántott,
erőt ad eltűrni a magányos éjeket, a sok szürkét,
segít nem meghallani a nyárnak - fájó megvénültét.
Jön megint a január, jönnek az emlékek rólad, de nélküled.
Én már nem változom...
