Vannak ismerkedések, szerelmek, melyek mindig ugyanazzal az érzéssel jártak:
úristen, olyan, mintha már évek óta ismerném, pedig csak két órája láttam először!
Ismerős érzés?
Oké, ez nem csak szerelmeknél fordul elő, nagyon sok, nem szerelmi viszonyra alapuló emberi kapcsolatunknál megfigyelhető ez: olyan, mintha már ismernélek valahonnan...
Ez egy fantasztikusan jó érzés, ha jól belegondolsz, beleérzel
. Olyan, mintha kiderülne számunkra, hogy láthatatlan kötelék köt össze olyanokkal, akikkel soha nem találkoztunk addig, és ez a kötelék misztikus, és titkos erők jelenlétét sejteti. Amikor rácsodálkozunk erre az érzésre, akkor az Univerzum erejétől kezdve, a sors hatalmán át, a szerencséig bezárólag, minden eszünkbe jut, és boldogan éljük meg a pillanatot...
Holott nincs láthatatlan kötelék.
Nincs Univerzum ereje.
Nincs titkos erő.
Az, amikor úgy érzed valakiről, hogy már ezer éve ismered, akkor egyetlen dolog történik, de az intenzíven. Magadra ismersz a másikban.
Ezért tűnik úgy, hogy régóta ismered. Mert olyan, mint te. Persze nem teljesen, de fontos dolgokban, szóba kerülő dolgokban olyan. Olyannak tűnik.
Négy éve történt....
Sokféle náció gyűlt össze egy teremben egy céges képzésen. Unalmas nappalok, érdekes esték, közös vacsorák.
Egy este a véletlen leültetett valaki mellé, aki néhány nap alatt többet látott meg belőlem mint bárki más akár évek alatt sem látott. Pedig ezt a találkozást senki sem akarta, senki sem tudta hová vezet, mi történik.
Mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig szinte alig tudunk valamit a másikról.
Egyet viszont igen: ugyanazt keressük.
Menedéket - valahol, valakiben
Magunk írtuk a szabályokat, és az íratlan kimondatlan szabályok ...MŰKÖDNEK, kérdés és kérés nélkül a kontinens két végéről is.
Aztán van akit egy év csend után hívtam fel a napokban és úgy vette fel a telefont mintha csak tegnap váltunk volna el, nem önmagáról beszélt, hanem rólam kérdezett..
Örültem hogy hallottam a hangodat -mondta. Nem kérdezte miért most, és eddig miért nem....nem kérdezett, csak bátorságot öntött belém, csak elhitette velem hogy nem hibáztam.
Veled történt már ilyen?
DE van akit hiába keresel, akiről azt gondoltad fontos vagy neki, mégsem felel. Aztán fájó szívvel búcsút intesz neki hogy ne vesztegess rá több energiát - ezt is el kell fogadnod, még ha egykor benne is megtaláltad önmgadat, de ahogy néha önmagunkat, úgy a másokban felismert önmagunkat is elveszítjük.
Az önismeret egyik fontos állomása ez, felfedezni másokban magunkat, akár még tudattalanul is. De legalább ráérzünk a másik emberben, önmagunkra. Ráérzünk és olykor csalódunk...
De ez csak egyetlen állomás az önismeretben.
Mindig, minden esetben, ha valaki szimpatikus számodra, úgy érzed, hogy ismerős, mintha régóta ismernéd őt, akkor önmagadat láttad meg benne.
A szavaiban, a mozdulataiban, a nevetésében, vagy akár a hallgatásában.
Erre örök barátságok alapulhatnak. Sőt, örök szerelmek is. De akár örök csalódás is. Ráérezni és elveszíteni...
De mondd csak! Nem furcsa az, hogy másokban leljük meg magunkat, és akkor sem annak örülünk, hanem valami megmagyarázhatatlannak, valami furcsán jó érzésnek, amit aztán ráfogunk egyéb, misztikus dolgokra?
Aztán persze állandóan ezt az érzést keressük, de nem találjuk, mert nem lehet mindenki olyan, mint mi!
Most gondolj vissza arra, hogy ki volt olyan az életedben, akivel kapcsolatban így éreztél: akár férfi, akár nő, akárki... Mert volt ilyened, ebben biztos vagyok !!
Érezted mennyire felemelő, mikor szinte a másik felünkre találunk rá!
Holott nekünk egymagunkban is kerek egésznek kellene lennünk. Nem félemberként kellene élnünk az életünket, és nem másoktól kellene várnunk, hogy kiegészítsenek minket. Ugyanis ez a félemberség egy örök küzdelem az életünk során. Másokkal együtt vagyunk boldogok, vidámak.
Egyedül miért nem?
Minden nap, amikor tükörbe nézel, azt kellene érezned, mint amikor meglátod valaki másban önmagadat: jéé, én ismerem őt valahonnan!
Ő az, aki... És sorolhatnád a saját tulajdonságaidat.
De manapság jobban ismernek az emberek egy kitalált karaktert, mint saját magukat.
úristen, olyan, mintha már évek óta ismerném, pedig csak két órája láttam először!
Ismerős érzés?
Oké, ez nem csak szerelmeknél fordul elő, nagyon sok, nem szerelmi viszonyra alapuló emberi kapcsolatunknál megfigyelhető ez: olyan, mintha már ismernélek valahonnan...
Ez egy fantasztikusan jó érzés, ha jól belegondolsz, beleérzel
. Olyan, mintha kiderülne számunkra, hogy láthatatlan kötelék köt össze olyanokkal, akikkel soha nem találkoztunk addig, és ez a kötelék misztikus, és titkos erők jelenlétét sejteti. Amikor rácsodálkozunk erre az érzésre, akkor az Univerzum erejétől kezdve, a sors hatalmán át, a szerencséig bezárólag, minden eszünkbe jut, és boldogan éljük meg a pillanatot... Holott nincs láthatatlan kötelék.
Nincs Univerzum ereje.
Nincs titkos erő.
Az, amikor úgy érzed valakiről, hogy már ezer éve ismered, akkor egyetlen dolog történik, de az intenzíven. Magadra ismersz a másikban.
Ezért tűnik úgy, hogy régóta ismered. Mert olyan, mint te. Persze nem teljesen, de fontos dolgokban, szóba kerülő dolgokban olyan. Olyannak tűnik.
Négy éve történt....
Sokféle náció gyűlt össze egy teremben egy céges képzésen. Unalmas nappalok, érdekes esték, közös vacsorák.
Egy este a véletlen leültetett valaki mellé, aki néhány nap alatt többet látott meg belőlem mint bárki más akár évek alatt sem látott. Pedig ezt a találkozást senki sem akarta, senki sem tudta hová vezet, mi történik.
Mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig szinte alig tudunk valamit a másikról.
Egyet viszont igen: ugyanazt keressük.
Menedéket - valahol, valakiben
Magunk írtuk a szabályokat, és az íratlan kimondatlan szabályok ...MŰKÖDNEK, kérdés és kérés nélkül a kontinens két végéről is.
Aztán van akit egy év csend után hívtam fel a napokban és úgy vette fel a telefont mintha csak tegnap váltunk volna el, nem önmagáról beszélt, hanem rólam kérdezett..
Örültem hogy hallottam a hangodat -mondta. Nem kérdezte miért most, és eddig miért nem....nem kérdezett, csak bátorságot öntött belém, csak elhitette velem hogy nem hibáztam.
Veled történt már ilyen?
DE van akit hiába keresel, akiről azt gondoltad fontos vagy neki, mégsem felel. Aztán fájó szívvel búcsút intesz neki hogy ne vesztegess rá több energiát - ezt is el kell fogadnod, még ha egykor benne is megtaláltad önmgadat, de ahogy néha önmagunkat, úgy a másokban felismert önmagunkat is elveszítjük.
Az önismeret egyik fontos állomása ez, felfedezni másokban magunkat, akár még tudattalanul is. De legalább ráérzünk a másik emberben, önmagunkra. Ráérzünk és olykor csalódunk...
De ez csak egyetlen állomás az önismeretben.
Mindig, minden esetben, ha valaki szimpatikus számodra, úgy érzed, hogy ismerős, mintha régóta ismernéd őt, akkor önmagadat láttad meg benne.
A szavaiban, a mozdulataiban, a nevetésében, vagy akár a hallgatásában.
Erre örök barátságok alapulhatnak. Sőt, örök szerelmek is. De akár örök csalódás is. Ráérezni és elveszíteni...
De mondd csak! Nem furcsa az, hogy másokban leljük meg magunkat, és akkor sem annak örülünk, hanem valami megmagyarázhatatlannak, valami furcsán jó érzésnek, amit aztán ráfogunk egyéb, misztikus dolgokra?
Aztán persze állandóan ezt az érzést keressük, de nem találjuk, mert nem lehet mindenki olyan, mint mi!
Most gondolj vissza arra, hogy ki volt olyan az életedben, akivel kapcsolatban így éreztél: akár férfi, akár nő, akárki... Mert volt ilyened, ebben biztos vagyok !!
Érezted mennyire felemelő, mikor szinte a másik felünkre találunk rá!
Holott nekünk egymagunkban is kerek egésznek kellene lennünk. Nem félemberként kellene élnünk az életünket, és nem másoktól kellene várnunk, hogy kiegészítsenek minket. Ugyanis ez a félemberség egy örök küzdelem az életünk során. Másokkal együtt vagyunk boldogok, vidámak.
Egyedül miért nem?
Minden nap, amikor tükörbe nézel, azt kellene érezned, mint amikor meglátod valaki másban önmagadat: jéé, én ismerem őt valahonnan!
Ő az, aki... És sorolhatnád a saját tulajdonságaidat.
De manapság jobban ismernek az emberek egy kitalált karaktert, mint saját magukat.
Akiről azt hisszük ismerjük, arról kiderül hogy mégsem...
